2010. aug. 24. 15:08 - írta starbucks

Ahoj!

Remélem senki nem kapott szívrohamot a blogbejegyzés címe láttán, mert semmi olyasmit nem jelent, hogy beteg lennék vagy hasonlók. Nem, ez mindösszesen azt próbálja kifejezni, hogy mostantól kezdve egy darabig nem gyakran fogok ide írni. Jobban mondva szünetelek.

Oké, akkor most lehet bőgni, papírzsepit áztatni, párnát nekidobni a képernyőnek és átkozni a nevem! :D Még szerencse, hogy a valóságban ez senkit nem érint ilyen rosszul főleg, hogy az olvasótábor sem olyan gigameganagy. És ezt most nem azért mondom, mert az lenne a break oka, hogy "fúú, hát én így aztán már nem is szeretek írni, mi az hogy nem olvasnak, akkor semmi értelme az egésznek!" A-a, erről nincs szó, mert ha így lenne elég gáz lenne, én továbbra is rettentően szeretek írni, és talán több az ötletem mint eddig valaha. Az időhiány a nagyobb probléma... Tudom, tudom, nyár van még és szünet, amikor a legtöbb ember otthon ücsörög és lustizik, unatkozik, kockul. Én viszont egyáltalán nem ez a fajta élőlény vagyok, nekem szükségem van távollétre az itthontól, sok nyaralásra és új barátok szerzésére. Szóval az elmúlt kb. másfél hónapban ezen munkálkodtam, összeadva nagyjából 4-5 napot voltam úgy itthon, hogy nem volt semmi dolgom. Ezzel természetesen együtt járt az is, hogy nagyjából ugyanennyi ideje nem is tudom kipihenni magam rendesen, mert átlagban fél 2 -2 közötti elalvás és reggel 8-kor kelés nekem bizony nem elég... Nem is szeretném tovább húzni az erről való írással az időt, hiszen nekem akármennyire csodálatos és nagyszerű és fenomenális volt ez a pár hét, ti nektek nem jelentene sokat ha most elkezdenék mindenről beszámolni (mert ez ugye nem egészen egy személyes blog, még ha nagy ritkán azzá is teszem...) Long story short: nem volt semmi de semmi időm írásra! :( Ami egyben szomorú és jó is, mert így nem kockultam, de nem is csinálhattam az egyik kedvenc időtöltésemet.

Ami azonban szerintem még ennél is fontosabb, hogy nagyon úgy néz ki, idén a tanulás elég sok időt fog igénybe venni és szeretnék én is jobban koncentrálni a tanulmányaimra, mint mindenféle másra. Nyugi, ez nem jelenti azt hogy hirtelen átcsapok stréberbe és egész évben a könyveim felett fogok görnyedni. De szeretném ha valami megváltozna az életemben. Mégpedig az, hogy a szabadidőmet gépezés helyett értelmesebb dolgokkal töltsem! Mert tavaly elég sok szupi dologtól tartott távol az, hogy inkább kockultam... és ez bizony nem túl nagy büszkeségem.

Kérek mindenkit hogy ne haragudjatok meg ezért rám, én tényleg szívesen folytatnám, ha egész nap foglalkozhatnék ezzel de az élet nem ilyen egyszerű, elég sokmindenre kell most figyelnem. Ígérem, hogy egyszer vissza fogok térni! ;) Sőt, mint ahogy mondtam nagyon sok storyötletem van, egyet még nyár elején elkezdtem írni, ami nekem nagyon tetszik, és szeretném majd valamikor a távoli jövőben megosztani veletek is! ;) Szóval arra kérlek titeket, ne felejtsetek teljesen el, hanem figyeljétek, nem térek-e esetleg vissza. Mert I'll be back! ;D

Szépséges utolsó nyári hetet mindenkinek, have lots of fun!

Sok puszi, további jó blogolást!!!!

 

2010. jún. 28. 22:08 - írta starbucks

Aloha!!!    

Amint ígértem, hamar jött a folytatás, legalábbis önmagamhoz képest hamar. Remélem akad még valaki, aki örül! :) Elárulom nektek, hogy mostanában már tényleg alig van egy-két ember, aki nézi a blogom, aminek valószínű a ritkán érkező fejezetek az oka... Legalábbis nagyon remélem nem az, hogy dögunalmas a történetem! Elgondolkodtam azon, hogy talán be kéne zárnom a blogot, amit valójában nagyon-nagyon nem szeretnék, mert sok szép emlék köt ide. De úgy érzem, mostanában már nincs értelme írnom ide, mert kb. 1 vagy 2 ember van (mint pl. a kitartó Mircsi akit érdekel is az új rész vagy bármi, amit írok. És nyugi, nem hibáztatok senkit, hogy "fujj, nagyon gonoszak vagytok, hogy képzelitek,hogy már nem olvassátok a csodás blogom? Undorító bagázs, én aztán többet ide nem jövök." Nem, erről szó sincs, tudom, hogy a fő hibás én vagyok... De arra szeretnélek titeket kérni, ha vagytok páran akiket érdekel a blogom "sorsa" és őszintén szeretnétek, hogy folytatódjon az ő kis élete, akkor valahogyan szerezzetek nekem pár olvasót! Húúúú, hát ezt most szörnyű volt kimondani, mert utálom reklámozni magam, másokat megkérni erre pedig még rosszabb... Csak úgy érzem, hogy más választásom nincs, csak így tudok visszaszerezni olvasókat. Azt sajnos továbbra sem tudom megígérni, hogy mostantól bizony 2 naponta részek lesznek, és egyfolytában írni fogok meg blablabla... Nyár van, elég sok a programom, de amikor van időm, kedvem sokat írok, és ez szerintem továbbra is így fog maradni. Úgyhogy kérlek titeket, tartsatok ki akik még vagytok, és ha méltónak éreztek erre, ajánljátok más ismerőseiteknek is a blogot (valószínűleg jobban járok, ha Jonas-lover ismerőseiteknek szóltok ezügyben :P) Jól van, ennyi magyarázkodás már bőven elég lesz, sőt méginkább sok is. Virtuális kézfogás azoknak, akik eljutottak eddig, és nem rögtön az új részre ugrottak! ;)

Legyetek jók, élvezzétek a nyarat, erre a hétre szép időt mondanak, használjátok ki!!!

U.i.: Ez a kéééééép, tejóég, majdnem leolvadtam a székről, Joe még mindig az ellenállhatatlanság egyik fő megtestesítője...*.* (nyáladzás) Francba, nem tudom beszúrni, ááááá!! (szörnyen angry fej!) Akkor link -> Joe és Demi fotózás (a fekete fehér képre céloztam leginkább az olvadásnál...:)

 

16. fejezet (második fele)

Egészen pontosan 8 óra 9 perc 32 másodperc van, az idő még mindig ugyanolyan kiábrándító, de ami az én fő problémám, hogy Joe sehol nincs. Ezt nem úgy kell érteni, hogy eltűnt, hanem egyáltalán meg sem jelent a lakásom, akarom  mondani Winnie és az én lakásom táján… És mint azt nagyon jól tudjuk, nekem fél 9-kor és egy perccel sem később az előtt a bizonyos,  hadd ne mondjam el melyik ajtó előtt kell állnom a suliban. Ha pedig így haladok, akkor nagyon valószínű, hogy ez nem fog összejönni.

Mérges lettem Joera, és bántam, hogy már megint beleegyeztem valamibe, amit ő talált ki. Hisz’ mire számítottam, hogy hirtelen megbízható, pontos és csalhatatlan lett? Na nem. Nagyon szeretem, de jól tudom mik a hibái. És most épp ezek a hibák domborultak ki nagyon.

Negyed 9-ig álldogáltam a társasház parkolójában, aztán meguntam a hidegben téblábolást és úgy döntöttem, betelefonálok az iskolába, hogy épp a Bahamákon vagyok azért nem tudtam bemenni amiatt a nagyon fontos dolog miatt. Szerintem még mindig jobb ezt mondani, mint bevallani, hogy „bocsesz, a legjobb barátom elfelejtkezett jönni értem, én meg gyalog és metróval sem érnék már oda időben”. Hisz’ ez olyan tipikus szerencsétlen diák szöveg, ha meg azt mondom nyaralok, maximum  sznobnak néznek, de nem nyominak. Na jó, őszintén szólva mindkettő rossz. Mindegy, maradtam  az első elgondolásnál.

Épp abban a pillanatban, ahogy elindultam a lépcsőház felé,  a parkolóból egy hatalmas fékcsikorgást hallottam. Gyanakvó arccal hátrafordultam  és megfordult a fejemben, hogy mindjárt kidugja egy sötétített üvegű Volvóból valaki a fegyverét és néhány golyót ereszt belém. Persze arról fogalmam sem volt, miért pont engem lőnének le, de hát a filmekben így szokott lenni, nem? Nagy parkolóház, az egész tök üres, majd feltűnik egy fekete kocsi és az egyetlen ott tartózkodó személyt szépen agyonlövi. Hát sajnos vagy nem sajnos az én életem nem egy akciófilm, így visszapillantva mindössze a kedvenc Cadillacemet vettem észre a benne ülő Joeval, aki pontosan ebben a pillanatban állt meg a lépcsőfeljárótól 2 méterre.

- Gyere gyorsan, még talán odaérünk!  - kiáltott oda és mutogatott a kezével, hogy ugorjak már a kocsiba.

Kivételesen nem hezitáltam, habár nagyon utáltam,  amikor 220-szal végigsöpörtünk L.A. utcáin, de most csak ennyit mondtam:

- Kérlek, csak maradjunk életben! – pillantottam rá, és eldöntöttem, hogy majd csak ha mindent elintéztem, azután fogom leszidni, hogy miért késett már megint.

Becsukott szemmel és nem a fékezések és dudálások hangjára figyelve egészen elviselhető ez az őrült vezetési stílus, amit Joe előnyben részesít. És ami még jobb, hogy 8 óra 29 perckor valóban ott álltunk az iskolai parkolóban én pedig hitetlenkedve pillantottam Joera.

- Na futás, még talán odaérsz!  - hajtott ki a kocsiból Joe, miközben én aggódni kezdtem.

- De Joe, fogalmam sincs hol van az a valami, amit keresek! Mire megtalálom, már úgyis késő lesz. – nyafogtam neki.

- Bárcsak fájdalmat éreznél, ahányszor ilyen negatív dolgokat mondasz. – sóhajtott fel Joe, kiszállt az autóból és húzott magával engem is.

- Köszi! – jegyeztem meg sértődötten, még ha tudtam is, hogy van valamennyi igazság abban, amit mond. – De te mégis hogy akarod megtalálni? Valami természetfeletti képességed van talán?

- Igen, van egy olyan különleges képességem, hogy meg tudom kérdezni a portást. – válaszolt némi gúnnyal a hangjában.  Továbbra is a karomnál fogva húzott, mint egy rossz gyereket.

- Elengedhetsz most már, tudok menni magamtól is.

El is engedett, mert közben oda is értünk a portás bácsihoz és gondolom előtte azért nem akart égetni.

- Mit is keresel? – fordult hozzám.

- Filmművészet kar, tanszakvezető-helyettes irodájának ügyintézői részlegét! – válaszoltam azonnal, mert direkt begyakoroltam, hogy el ne felejtsem.

- Úristen, ezt inkább mondd te.

Oda is léptem a portás bácsi kis fülkéjéhez, és elmondtam a kérdésemet, aki rögtön a kezembe nyomott egy levelet, és annyit mondott: „Ebben benne van minden.” Értetlenkedve néztem rá, de nem mertem többet kérdezni, mert nem volt túl barátságos képe. Kicsit féltem odamenni Joehoz, hátha megint ideges lesz, hogy ilyen béna vagyok, még ezt sem tudom elintézni, de azért reméltem, hogy nem fogja leharapni a fejem.

- Na, hova kell menni?  - mosolygott egy picit, aminek nagyon örültem, mert ezek szerint már megbocsátotta az előbbi pesszimistáskodásomat.

- Háááát, azt nem tudom, mert mikor megmondtam a bácsinak mit keresek, csak ezt adta a kezembe. – mutattam a levélre.

- Akkor bontsd ki gyorsan, hogy túl legyünk ezen az ügyön! – jött az utasítás.

Feltéptem a fehér borítékot, ami egyetlen lapot tartalmazott, rajta egy rövid levél. Inkább nem idézem a mondatokat, a lényeg az volt, hogy elintézték a megjelenésünk nélkül a dolgot, mert valami ösztöndíj kérelem miatt kellett volna itt lennünk.

- Szuper, akkor mehetünk is!  - vidult fel Joe, mikor elolvasta a levél első sorát.

- De nekem most mérgesnek kéne lennem egy picit, hogy feleslegesen bejöttem a suliba… Legalább is a régi, pesszimista énem ezt diktálja! – direkt kihangsúlyoztam a „régi” szót és ránevettem a morcosan rám meredő Joera. – Csak vicceltem!!! Hisz’ itt vagy te, aki visz engem valami jó helyre, hogy lehetnék mérges?

- Nem tudom, de attól félek képes lennél rá! – válaszolta.

- Na, ez most a részedről volt egy negatív megjegyzés, mert nem tudsz hinni benne, hogy megváltozom. – figyelmeztettem.

- Hú, akkor máris visszavontam, amit az előbb kiejtettem a számon! Nehogy már megforduljon a rend köztünk! – nevetve magához húzott és megölelt. – De tényleg menjünk már, olyan kíváncsi vagyok, hogy tetszeni fog-e a meglepetésem!

- És mivel érdemeltem ki, hogy meglepsz? – érdeklődtem, miközben továbbra is szorosan fogta a derekam.

- Nem mindig kell kiérdemelni, hogy meglepjelek. Néha csak úgy szeretetből teszek ilyet! – kacsintott.

- Na ha eleresztesz, akkor akár el is indulhatunk – kocogtattam meg viccesen a kezét.

- Muszáj? Mi lenne, ha hátrafele mennél? Akkor szemben maradhatnál velem.

- Szerintem meg futóversenyezzünk az autóig és majd egy másik alkalommal bemutatom, hogyan tudok tolatni. – győzködtem és kihúztam magam az öleléséből.

- Oké, de ugye nem leszel nagyon csalódott, ha veszítesz? – sandított rám oldalról egoista arccal.

- Nem fogok veszíteni! – válaszoltam magabiztosan. – Háromra indulunk. 1, 2 … 2 és fél…. 3!

Joe tényleg nagyon gyors volt, habár ezt eddig is tudtam, de minden erőmet bevetettem, hátha sikerül elé kerülni. Azért én is jártam még a gimiben futóversenyre! Joe egészen meglepődött, mikor látta, hogy nem is vagyok olyan lassú, ezért még jobban rástartolt, én viszont nem hagytam magam.

Az autóra ütöttünk rá mindketten, de én nem tudtam megállapítani, melyikünk volt előbb.

- Kiegyezünk egy döntetlenben? – ajánlottam fel.

- De csak mert a téli szünetben ellustultam! – védte magát Joe.

- Hát persze, Mr. Tökély! – gügyögtem az orra alá.

- Most aztán direkt rengeteget fogok futni, hogy úgy leelőzzelek, hogy porzik is majd az orrod alá!

- Oké, nyugodtan, ha jól esik, de közben azért beszállhatnánk a drága Cadillacbe, hogy végre valahára meglepődhessek.

- Kíváncsi vagy már, mi? – mosolygott sunyin.

- Igen, képzeld, úgyhogy siessünk!! – szálltam be a kocsiba, amint kinyitotta.

Kedvenc szokásunkhoz híven (legalább is, amikor mindketten jókedvünkben voltunk) bekapcsoltuk a rádiót az autóban és együtt énekeltük a számukat. Habár Joe általában jobban tudta a dalszövegeket és nem túl meglepő módon hangosabb is volt nálam, így inkább hagytam kibontakozni őt és röhögve figyeltem azt a beleélést, ahogy néha énekelt. De ma nem ilyen önbizalom-hiányos nap volt, én is végig, teli torokból fújtam minden számot és szinte Joe volt az, aki néha abba a helyzetbe került, hogy engem hallgatott nagy vigyorral az arcán. Kb. fél órát kocsikáztunk, igazából nem is figyeltem hol járunk vagy hova tartunk, annyira lekötött a dalolászás. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már megálltunk egy parkolóban és én még mindig nem fogtam be a szám. (ellentétben Joeval, aki nagyon figyelt) Hirtelen zavarba jöttem és azonnal kikapcsoltam a rádiót, mintha eddig rosszalkodtam volna.

- Ne már, én még szívesen hallgattalak volna, kapcsold vissza! – nyúlt a gomb felé Joe, de elrántottam a kezét.

- Kedves, hogy bíztatni próbálsz, de mindketten tudjuk, hogy nem vagyok egy nagy énekes. – mosolyogtam rá.

- Nem emlékszem rá, hogy valaha azt mondtam volna neked, hogy nem tudsz jól énekelni. Nem hazudnék ilyet. Emily, szép hangod van, nekem igazán elhihetnéd! – emelte rám kivételesen komolyan az arcát.

- Bocsi, de ezt elég nehéz elhinni. Ma már minden második ember azt hiszi magáról, hogy tud énekelni, és a hülye tehetségkutató showk még bíztatják is őket. Én nem szeretnék ebbe a hibába esni. Szeretek énekelni, de csak mert jól esik, nem azért, mert annyira el vagyok szállva a hangomtól. – fejeztem be és részemről lezártnak tűnt a téma.

- Emy, komolyan beszéltem. Nagyon jól tudsz énekelni, ha nem izgulsz és nem vagy zavarban. De ne aggódj, nem akarok sztárt csinálni belőled, ha akarod, nélkülem is nagy karriert tudsz befutni. Most viszont induljunk, hátha még elcsípjük a legérdekesebb részét a meglepetésemnek! – kipattant a Cadillacből én is utána és átszóltam neki a kocsi másik oldaláról:

- Remélem a karrier dolognál a rendezői szakmára gondoltál, mert engem még mindig az érdekel! – kacsintottam. Joe nem válaszolt, csak továbbra is mosolygott sejtelmesen.

A parkolóházból kiérve egy hatalmas épületet láttam meg először, ahova be is mentünk, de előbb Joenak meg kellett mutatnia valami tagsági kártyáját. Kezdtem egyre izgatottabb és kíváncsibb lenni, mert el sem tudtam képzelni, vajon mi a meglepetésem. Ahogy Joe elintézte a bejutásunkat, és biztosította a biztonsági őrt, hogy én vele vagyok és nincsenek terrorra való hajlamaim, tovább indultunk, de nem maradtunk az épületben, hanem egy másik, belső udvarra néző kijáraton kimentünk. Érdeklődve nézelődtem, vajon mi lesz itt, de csak egy hatalmas udvart láttam, ami önmagában elég sivár lett volna, de most tele volt díszletekkel. Tőlem jobbra 2 gyönyörű autó állt, körülöttük kamerák, de embert egyelőre nem láttam. Furcsa arcot vághattam, mert Joe kuncogni kezdett mellettem.

- Van valami ötleted, hol vagyunk? – tette fel a kérdést.

- Egy kiállításon? – próbálkoztam.

- Nem, ez jobb annál! – és előre mutatott, miután balra folytattuk utunkat. Ujja irányába néztem, ahol egy családi házat pillantottam  meg, de ismét azt vettem észre, hogy körbe van rakva kamerákkal és nincs is normális udvara, csak a ház áll ott a semmi közepén, több oldalról megvilágítva.

A ház előtt néhányan beszélgettek, jobban mondva az egyik férfi magyarázott egy vastag füzettel a kezében és a többiek figyeltek rá. Kicsit arrébb néhány asztal állt, sminkes asztalok, minden székben épp festettek valakit. A ház másik oldalán egy kamerával babráltak ketten, egy másikat pedig próbáltak megfelelően beállítani. Fent, valami toronyszerűségből valaki a fényeket irányította.

- Ez… most… komoly? Te… komolyan elhoztál egy forgatásra?? – fordultam  Joehoz, mikor már eleget bámészkodtam és majdnem elsikítottam magam örömömben.

- Örülsz? Jó, hogy eljöttünk vagy valami másra számítottál? – egy másodpercre eltűnt a mindig magabiztos Joe, és helyébe egy kétkedő, aggódó srác lépett. Eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg beadom neki, hogy nem is tetszik az egész, de aztán rájöttem, hogy ez most gonosz dolog lenne.

- Valami másra? Dehogy, nem vártam semmit, akárminek örültem volna, de ez… én szóhoz sem jutok. Te jó ég, tudod mióta vágyom rá, hogy egyszer hallhassam, ahogy kiabálják: „csapó 1 indul”, meg hasonlók. Hihetetlen, hogy most épp itt állok. És innen végignézhetjük az egészet? – kérdeztem teljesen bezsongva.

- Be is mehetünk mindent megnézni, és szeretnélek bemutatni pár barátomnak…

- Ááááá, úgy érzem magam, mint egy 16 éves tini. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Imádlak Joe!!! – az utolsó mondatnál felugrottam rá és a nyakába csimpaszkodtam.

- Tényleg ennyire tetszik? – húzott el magától egy picit, hogy a szemembe nézhessen, de nem rakott le.

- Hát persze, csodálatos! Valóra vált álom! – suttogtam teljesen átszellemülten. – Te vagy az én legszuperebb fogadott bátyám! – puszit adtam az arcára.

- Mert van több is? – lepődött meg Joe.

- Ha azt vesszük, hogy félig a családodhoz tartozom, akkor Kevin is a fogadott bátyám, Nick az ikertesóm, mert egyidősek vagyunk, Frankie pedig az öcsém. – magyaráztam.

- Ó, értem! De ugye azért én vagyok a legjobb tesód?

- Azt nem tudom eldönteni, ki a legjobb, de neked vannak a legnagyszerűbb meglepetéseid, ez tuti! Na tegyél le, aztán menjünk és nézzünk körül! – eleresztettem Joe nyakát, ő pedig lerakott a földre és odamentünk a rendezőhöz, aki nagyon kedvesen fogadott minket.

Nem tudok mindent elmesélni, ami ezen a fenomenális délelőttön történt, mert szavakkal úgysem tudnám leírni, amit átéltem. Végignéztük a szobákat, mindegyik tele volt kamerákkal, volt ahol épp meg is nézhettük egy-két jelenet felvételét. Nagyon érdekes, hogy egy-két nehéz részt milyen sokszor fel kell venni, míg a producer úgy találja, ez már megfelelő. Kint beszélgettünk az egyik kameramannel, aki elmesélte, hogy a ház a filmben egy erdőben áll, de az eredeti épület, amit kiválasztottak a forgatásokhoz, nem túl jó adottságú belül, így fel kellett építeniük az egész házat, és teljesen másképp berendezték, ami a filmhez illik.

Természetesen részese lehettem annak a bizonyos legérdekesebb résznek is, amikor megérkezett a főszereplő, akit nagy tapsviharral fogadtak. Nem tudom Joe gondolatolvasó-e, de hogy valami természetfeletti képessége van, az tuti, mert sikerült olyan forgatásra elhoznia, ahol az egyik kedvenc színészem a főszereplő: Orlando Bloom. Igen, tudom, ez rettentő gyerekes dolog, de egyszerűen rajongok érte, és gimis koromban mindig ő állt a pasilistáim élén, még ha több mint 10 évvel is idősebb nálam. Egyszerűen nem látszik rajta a kora. Szóval én majdnem felsikoltottam, mikor megláttam, hogy ő játszik a filmben, de azért valahogy visszafogtam magam, nehogy már az első percben lejárassam magam. Joe persze rögtön oda akart vinni, de én húztam őt vissza és mondtam, hogy előbb még össze kell szednem minden lelkierőmet, hogy ne ájuljak el.

- Kedves Emy, kezded elfelejteni, hogy én és a családom is sztárok vagyunk, tőlünk miért nem kapsz minden alkalommal szívrohamot? – nevetett ki Joe, mikor látta, mennyire megvisel egy híres színésszel való találkozás.

- Az egészen más, titeket már megszoktalak! – magyarázkodtam. – Először biztos veletek is így voltam.

- Nem, éppenséggel engem fel sem ismertél. – emlékeztetett Joe. – Na nem baj, örülök neki, hogy minket már ilyen természetesen kezelsz. De gondolj bele, hogyha nagy rendező akarsz lenni, akkor elég sok hírességgel lesz majd dolgod. Mindegyikhez fél óráig fog tartani, míg oda mersz menni?

- Dehogy is, addigra majd ők jönnek oda hozzám, hogy hadd szerepeljenek a filmemben! – válaszoltam viccesen.

- Akkor meg gyere te rendezőasszonyság, köszönj Mr. Bloomnak! – kezdett el megint rángatni.

- Oké, de előbb állj csak meg egy picit! – torpantam meg és szembefordítottam magammal. – Hogy nézek ki? Nincs valahol egy nagy pattanásom, a hajam normálisan áll, kajamaradék a fogam között?

- Gyönyörű vagy, mint mindig, de most már igazán menjünk, mert elkezdik a forgatást, mielőtt még találkozhatnál a hercegeddel! – figyelmeztetett ismét, én pedig nem problémáztam többet, hanem mentem utána.

Vettem néhány mély levegőt és felvettem a legaranyosabb mosolyom, majd odaléptem Joe mellé, aki közben már társalogni kezdett Orlandóval.

- Bemutatom neked a jövő nagy rendezőnőjét, aki előtt sorban fognak állni a szerepekért! Emily Redway. Emy, ő itt Orlando Bloom. – tolt oda Orlando orra elé.

- Hello, örülök, hogy megismerhetlek! Ha már így találkozunk, ugye lehetek majd én az első főszereplőd? Remélhetőleg én vagyok az első színész, akivel találkozol, így megvan a protekció lehetősége! – nevetett barátságosan, miközben kezet ráztunk.

- Sajnos te csak a 2. lehetsz, ne haragudj. Joenak már elígértem az első szerepet. – mosolyogva Joera sandítottam, aki elégedetten bólogatott.

- Ezek szerint erről még nem feledkeztél meg, Emy!

- Esetleg lehetne szó egy 2 főszereplős filmről? Szívesen játszanék Joeval együtt, habár nem tudom milyen színész, mert eddig csak énekesként ismertem – valotta be Orlando.

- Szerintem még ne rohanjunk ennyire előre, még csak elsőéves vagyok filmrendezés szakon. – tettem hozzá szégyenlősen. – De ígérem, amint végzek, szólni fogok neked a filmem ügyében! – biztosítottam Orlandót, és el sem tudtam hinni, hogy ilyen laza vagyok.

- Csodás, örülök, hogy így megnyertem ezt a nagy megtiszteltetést! – mondta Orlandót és őszintének tűnt. – Bocsássatok meg, nekem most mennem kell, hisz’ forgatáson vagyunk és kötelességeim vannak. Itt maradtok végig?

- Ebédszünetben valószínűleg elmegyünk, de addig itt leszünk és figyelünk! – válaszolt Joe. Orlando egy pillanatra odahúzta magához Joet és súgott valamit a fülébe, amit én nem hallottam, pedig nagyon hegyeztem a fülem. Joe csak mosolyogva bólogatott és halkan válaszolt neki, majd Orlando elment, de előtte még odaszólt nekem.

- Remélem élvezni fogod a forgatást! Ha máskor nem is, de az első filmednél találkozunk! – kacsintott, aztán a rendezőhöz ment.

- Viszlát! – válaszoltam, mert jobb nem jutott eszembe. – Ti meg mit sutyorogtatok itt az előbb? Milyen dolog ez egy hölggyel szemben? – ráncoltam a homlokom, miután Orlando eltűnt.

- Semmi lényegesről nem maradtál le, ez amolyan férfias dolog volt. – vigyorgott furcsán Joe.

- Aha, persze, és el is higgyem? Szívesen kiszedném belőled, de most ide akarok koncentrálni, a forgatásra, úgyhogy majd ebéd közben! – figyelmeztettem Joet és tovább indultunk, hogy a rendezővel is váltsunk néhány szót.

Sajnos a rendezővel kb. ugyanolyan röviden tudtunk csak beszélgetni, mint Orlandóval, mert neki egyszerre kellett mindenre figyelnie, és mi nem akartuk, hogy miattunk bármi probléma legyen. Így a háttérbe húzódtunk, és onnan figyeltük a sok újdonságot. Joe elmagyarázott nekem néhány dolgot, ő azért már jóval gyakorlottabb és tapasztaltabb filmforgatás terén. Úgy tűnt, a színészek nem mindig élvezik annyira ezt az egészet, mint mi, de ilyenkor szinte mindig történt valami baki vagy valaki mondott egy viccet és újra jó hangulat lett. Az idő úgy repült, észre sem vettem az órák múlását, csak mikor valaki elkiáltotta magát, hogy szünet van, jöttem rá, hogy az egész délelőttöt itt töltöttük és közben az idő is egész szép lett. (ahogy azt eddig is elvártuk volna Los Angelestől…) Míg a színészek és minden forgatási munkálatokban résztvevő ember ebédelt, mi is odaültünk hozzájuk, hogy még megkérdezzünk pár dolgot, amire kíváncsiak voltunk. Hiszen ez nekünk is jó tapasztalatszerzés. Hatalmas meglepetésemre Orlando és a másik 2 híresebb színész is együtt evett az egész stábbal, és a leglényegtelenebb emberrel is szuperül elbeszélgettek. Habár gonosz dolog azt mondani, hogy valaki lényegtelen, mert egy forgatáson mindenki fontos.

Végül fél 3 körül „könnyes” búcsút vettünk a csapattól, de előbb mindenki megígértette velünk, hogy eljövünk máskor is. Nem esett nehezemre igent mondani, még ha tudtam is, hogy ehhez szükségem lesz Joe segítségére is.

Ahogy kiléptünk a nagy épületből, hatalmas szemekkel Joera pillogtam:

- Ugye eljövünk máskor is? – rebegtettem a szempilláim, amin Joe általában nevet, de ettől függetlenül hatásos szokott lenni.

- Majd meglátjuk! – hangzott a sejtelmes válasz egy hasonló mosoly keretében.

- Ezen nincs mit meglátni! Csak jöjjünk és kész!

- Legközelebb egy másik film forgatására viszlek, az nem felel meg?

- Nekem akármelyik film megfelel! – állítottam határozottan.

- Főleg amelyikben szerepel Orlando, mi? – húzott Joe.

- Jaj, ne kezd már megint ezt, tudod az olyan átlagos és mindennapi lányok, mint én mind rajongtak valakiért fiatal korukban, valaki jobban valaki kevésbé. Te csak tudod ezt, hisz titeket is hogy imádtak egy időben! – magyarázkodtam.

- Igen, emlékszem… Te nem szerettél minket? – váltott Joe végre Orlandóról új témára.

- Ez most beugratós kérdés? Ha rossz a válasz többé nem vagyunk barátok? – kérdeztem nevetve.

- Nem, ez csak kíváncsiság, tényleg. Megmondhatod nyugodtan, ha nem szeretted a zenénket.

- Az nem igaz, hogy nem szerettem. – kezdtem bele. – Igazából úgy voltam vele, hogy tetszett, amit csináltok és ahogyan, csak úgy gondoltam, hogy mivel ilyen nagy kedvencek vagytok, biztos totálisan egoisták lehettek. Mert azért el kell ismerned, hogy nagyon sok sztár beleesik ebbe a hibába. Elismertem, hogy egész jók vagytok, de nem voltam túlzottan oda értetek, nehogy aztán nagy csalódás érjen, ha kiderülne, hogy nem olyanok vagytok, mint reméltem. Később, mikor már nem voltatok annyira a középpontban, kicsit szimpatikusabbak lettetek és szerintem akkor a zenétek is megváltozott kicsit, olyan irányba ami nekem jobban tetszett. Remélem örülni fogsz ha azt mondom, akkor még hallgattam is pár számotokat. Sőt, Nick saját albumát kifejezetten szerettem!

- Igen, szerintem is elég mások lettünk az alatt a pár év alatt, mármint főleg a stílusunk változott. De Nick tényleg a legjobb közülünk, örülök, hogy ő még mindig olyan sokat zenél.

- Olyan furcsa, ahogy emlékszem, ő már régebben is igazi művészlélek volt. Barátnői is alig voltak, nem volt egyik sem elég jó egy ilyen tökéletes emberhez… - gondolkodtam el, és nem is tűnt fel, hogy ez majdnem úgy hangzott, mintha bele lennék zúgva Nickbe.

- Hát az igaz, hogy Nick elég magasra tette a mércét lányok terén, de szerintem ez nem baj. Vár az igazira. És… mi az hogy Nick tökéletes? Te Emily, titokban az öcsémről álmodozol? – nevette el magát Joe, mikor ráébredt mit is mondtam az előbb.

- Jaj, nem, dehogy! Nagyon bírom Nicket, de csak mint barátot, komolyan. De ő akkor is olyan, mint egy herceg vagy mint valami… nem tudom, olyan különleges. Ha ez megnyugtat, már neki is elmondtam, hogy különlegesnek tartom. – magyaráztam ki magam a félreérthető helyzetből.

- És nekem miért nem mondasz ilyen szépeket, hm? Milyen kivételezés ez Nickkel? – csipkedte meg viccesen a vállam.

- Te vagy a legnevetségesebb és legidiótább a lény a földön!

- Köszönöm szépen, most aztán nagyon büszke lehetek magamra. – tört le Joe.

- Ne csináld már, tudod, hogy ezt jó értelemben gondoltam! Na jó, akkor elmondom még pár jó tulajdonságodat, nehogy azt hidd, csak Nicknek vannak. Először is te is nagyon jól énekelsz és szép dalszövegeket tudsz írni. Könnyen meghódítod a lányokat.

- Komolyan? – szólt közbe Joe. – Hódító vagyok? – villantotta elő azt a bizonyos mosolyt, amitől könnyen beájul az ember.

- Hát igen, tudsz az lenni. Neked volt a legtöbb barátnőd is!

- Ami szerintem közel sem olyan jó pont… - szomorodott el Joe, majd kigurult a parkolóházból, mert közben már odaértünk a Cadillachez.

- Ahogy nézzük, több a tapasztalatod. Na mindegy, váltsunk témát, azt hiszem fényezés nélkül is van elég egód. – mosolyogtam rá, és beöveztem magam, hátha megint olyan kemény utunk lesz, mint reggel.

- Nem is vagyok én annyira elszállva magamtól, mint ahogy te gondolod néha – védte magát, miközben megigazította a haját a tükörben. Muszáj volt ezen nevetnem. – Most mi történt?

- Csak az, hogy mikor épp azt magyarázod, hogy te bizony nem vagy egoista, bámulod magad a kocsi tükrében. Ez egy kicsit önironikus, nem?

- Na jó, hagyjuk. Eddig is tudtad, hogy nekem elég fontos a jó megjelenés, de attól még nem nézegetem magam egész nap, vagy ilyesmi… - úgy láttam, hogy Joe egyre szomorúbb, pedig én nem akartam megbántani őt ezzel.

- Persze, tudom én! Ne vedd ennyire magadra Joe, tudod, hogy szeretlek minden furcsaságoddal együtt, amik nekem is megvannak. De nem tartalak egy buta, öltözködésmániás, divatmajom srácnak! Jó megjelenésű vagy, mindig szuper cuccokat hordasz, de stílusos is! Egyéniség vagy. Ugye ezzel most kiengeszteltelek az előbbiért? Mert nem akartalak megbántani… - szégyelltem el magam.

- Tudom, és nem is haragszom! Csak elgondolkodtam azon, hogy lehet igazad van, és túl sokat törődöm magammal… Mit szólnál ha elmennénk valahova ebédelni? Elhívom Kevint, Daniellet, meg Nicket is, na meg a kisebbeket is, és együtt leszünk, mint egy család! Hogy éreztessem veled, fontosak nekem mások is! – csillant fel Joe szeme, aminek nagyon örültem.

- Benne vagyok, mehetünk is!!!

Azonnal Kevinék felé vettük az irányt, hogy szóljunk nekik, én pedig közben Nicket hívtam fel. Nem voltunk biztosak benne, hogy itthon van, de azért reménykedtünk. És szerencsénk volt, Nick éppen L.A-ben van, és csak holnap utazik el valahova a világ másik végére koncertet adni. Nicket meghívtuk, megígérte, hogy fél óra múlva indul, ezután már csak Frankiet kellett valahogy beszerveznünk. Felhívtam Deniset, aki nagyon örült, hogy szervezünk programot a kissrácnak, de azt mondta, Frankie még suliban van, ezért nekünk kell őt onnan elhoznunk. Azonnal bele is egyeztem és miután odaértünk Kevinékhez, én kipattantam, hogy elhívjam őket is, Joe pedig ment is tovább, hogy időben odaérjen Frankiért. Nagyon élveztem ezt a pörgést, és hogy tényleg szinte olyanok vagyunk, mint egy nagy család! Már- már idilli, sőt tökéletes lett volna ez a helyzet, ha az az egy pici dolog ne lett volna, amit én mégis olyan nehezen viseltem. Habár a remény hal meg utoljára, és ezt bizony én szeretem megvalósítani!

 

2010. jún. 21. 18:38 - írta starbucks

Sziasztok!

A bejegyzés azért kapta a "Kreatív lennék?" címet, mert Mircsi szerint az vagyok. Legalább is kreatív blogger díjat kaptam tőle, és ezt nagyon köszönöm!!! :) Még soha nem volt ilyenem (nem mintha olyan régóta blogolnék, és csak ez az egy van) és jól esik nagyon! Mert tudjátok, sokszor nem érzem ám úgy, hogy én hűde, hajde tehetséges és ügyes lennék. Szóval köszönöm, ahogy már mondtam! :)))

Íme a csodás logó is, hogy higgyetek nekem. :D És akkor most az ezzel járó néhány kérdés na meg a válaszok....

Húha, az első dolog az lenne, hogy tovább kéne adnom... Csak az a ciki, hogy én nem nagyon olvasok blogokat, maximum néha belenézegetek azokéba, akik írnak kommentet. Ilyenkor mit kell csinálni? :| Bocsi, de én szerintem ezt most kénytelen leszek kihagyni, mert igazából nincs kinek továbbadnom...

Mindenesetre a 7 érdekességet azért leírom, ezeket aztán tuti biztos senki nem tudja rólam a blogos világban! :P

1. 8 éve minden nyáron részt veszek egy angol táboron, amit a szüleim szerveznek, amcsi fiatalok segítségével. És én imáááááádom ezt a tábort! :D (Főleg az amcsikat :P)

2. 2 és fél éve szeretem a Jonas srácokat, ami azt hiszem eddig a leghosszabb rajongásom (na jó, ezt lehet tudtátok, de azért illik a felsorolásba.)

3. 4 testvérem van, és igen, mindegyik édestestvérem!

4. Van két műtéti heg a hasamon, amiket nem szeretek, de van, aki szerint jól áll... (lol :D)

5. Dobolni tanulok már 4 éve, és nagyon szeretem.

6. Minden négert nagyon szeretek és hacsak nem lesz néger férjem, akkor szeretnék egy néger babát örökbe fogadni :)

7. jaaaj, nem tudok már semmit :D Nagyon nagy tornádó-fóbiám van, betegesen félek tőlük, és mégis az USA-ban szeretnék majd élni "nagykoromban".

Itt a vége fuss el véle, hamarosan jön az új rész!!! Jobban mondva a 16. fejezet második felvonása. :D

Napsugarasabb időt mindenkinek!!!!

2010. máj. 27. 17:13 - írta starbucks

 

Sziasztok!!!!

Te jóóó égföldvilágűrnaprendszer...:| Rettenetesen régen írtam nektek részt. Habár nem tudom, egyáltalán van-e olyan aki még beletartozik a "nektek"-be. Hiszen amilyen ritkán jelentkezem, valószínűleg már alig maradt valaki, aki feljön ide néha... Igen, tudom, az én hibám. :( Csak tudjátok, annyi minden összejött mostanában, szerencsére többségében jó dolgok, de ezek miatt sem volt annyi időm az írásra. Na meg tegyük hozzá, eléggé nincs ötletem ehhez a sztorihoz, mert kicsit lapos szegényke. De ha befejezem, utána egy teljesen új fog következni, amiből már rengeteg fejezet megvan. ;) igen, én is várom már azt az időszakot...:D

Azt hiszem rizsából ennyi éppen elég lesz, még talán egy igen fontos infot elárulok. Amit most kaptok, az csak egy fél fejezet... Bocsesz. De csak ennyire tellett most. Most már tényleg megígérem, hogy jobban fogok sietni a második felével a résznek!! :) Csak hát ilyen szép időben (mert Siófokon az van) ki akar egész nap a monitor előtt csücsülni? Én biztosan nem! :]

U.i: Legyünk hűek a történetem hőseihez, egy kis kedvcsináló mjúzik. :) Szerintem szuper jó szám, fél nyáron ezt fogom hallgatni! :D

http://www.youtube.com/watch?v=lAP3Azi_Bx0  (bocsi, csak linket rakok, mert ha beszúrom a videót, akkor hatalmas nagyban jeleníti meg. :/)

 

16. fejezet

Nem szeretem a januárt. Soha nem is szerettem. Szürke, esős és ráadásul ez évtől társul hozzá a vizsgaidőszak is… Erre csak annyit tudok mondani: fujj. A legszörnyűbb hónap.

De előtte, mint ahogy minden normális ember, én is akartam egy jót szilveszterezni, hiszen mitől lesz igazán jó a következő év? Ha jól indítod és sok mindent megfogadsz! Haha, ez vicc volt. Merthogy én, ha valaha is előfordult, hogy megfogadtam valamit, az tuti biztos, hogy egy hét múlva már nem ment. Főleg ha év elején, akkor mindenki csak a fellegekbe beszél, és nagy szavakat mondd. Nagyon utálom az ilyen dolgokat, a mellébeszélést és a fellengzős dolgokat. Szóval idén előre eldöntöttem, hogy én bizony nem fogok megfogadni semmit, amint elérjük a következő év legelső percét! (höh, ez is egy fogadás, kicsit ellentmondásos vagyok, nem?)

Viszont, mint már mondtam, abban biztos voltam, hogy nekem szükségem van egy nagyszerű szilveszteri bulira. Ez nem feltétlenül függ össze a sok alkohollal, hullarészegséggel, azzal meg végképp nem, hogy másnap egy ismeretlen pasas oldalán ébredjek fel. De jó zene, barátok, tánc és alkohol mértékkel azért mindenképpen kell hozzá. Igen, egy hangulatos, vidám helyen összejövünk sokan, iszogatunk, beszélgetünk az elmúlt évről, aztán hajnalig táncolunk. Én erre vágytam.

És valahogy, valamilyen rettentő szerencsétlen módon, sikerült mindent elszúrnom ez alkalommal. Csúnya és szánalmas kis sztori ez, de röviden a lényeget elmondom.

Megbeszéltem néhány rég nem látott, dallasi barátommal, hogy velük együtt fogom tölteni a szilveszter estét. Nekik persze már volt programjuk, de azt mondták, ők csak örülnek, ha jön még velük más is, és engem pedig kifejezetten várnak. Szóval társultam egy jó kis csapathoz, ahol nem ismertem mindenkit, de akit igen, azzal tudtam, hogy jól megleszek. Mindent jól megszerveztünk, és teljes lázban égtünk, hogy végre újra együtt lehetünk.

Aztán úgy döntöttem 31.-e előtt egy nappal, hogy megnézegetem a tavaly szilveszterkor készült fotókat… Na ez volt a rossz döntés! Természetesen tele volt az itthoni számítógépem egy csomó Kolimos képpel, és nem csak szilveszterről, hanem csomó minden másról is. Képek, emailek, beszélgetések és minden, ott volt egy hatalmas mappában én pedig csak olvastam és nézegettem őket, majd azon vettem észre magam, hogy már jó ideje csak sírok és sírok. De természetesen, amilyen hatalmas idióta, baromállat vagyok, nem hagytam ám abba ott és akkor a nosztalgiázást, hanem csak nézegettem tovább a kismillió képet, melyeknek a háromnegyedén csak én és Kolim voltunk, hol egymás mellett állva, máskor egymás karjaiban. Egyre jobban belesüllyedtem a depizésbe, főleg miután néhány régi üzenetét is elolvastam, amiket akkor írt, amikor épp hazajöttem anyuékhoz, és neki meg Ausztráliában kellett maradni a munka miatt. 14 napot voltam itthon és 14 nagyon hosszú levelet írt. Én pedig sorról sorra elolvastam őket és már olyannyira bőgtem, hogy anya meg is hallotta, és bejött megvigasztalni. Persze ő sem tudott igazán sokat segíteni, csak próbált támogatni azzal, hogy ott van mellettem. Végül inkább elmentem az ágyamba, végigbőgtem az éjszakát és másnap reggel úgy döntöttem, hogy én ilyen állapotban inkább semmiféle partyra nem megyek. Felhívtam néhány barátomat, hogy lemondjam a bulit, arra hivatkoztam, hogy eléggé beteg lettem. Mindenki azt mondta, hogy de ha esetleg estéig jobban lennék, ők még mindig nagy örömmel látnak, ezért aztán nem mondtam 100%-ra, hogy nem megyek. Magamban persze tudtam, hogy úgyse fogok elmenni, de őket nem akartam megbántani azzal, hogy teljesen visszautasító vagyok.

Miután mindenkit szépen felhívtam, lementem apához, beszélgettem vele egy kicsit, de igazából még mindig szörnyű hangulatban voltam, szóval hamar visszabújtam újra az ágyba. És egész nap csak feküdtem, álmodoztam, és bőgtem. Néha el is aludtam. Majd azt vettem észre, hogy már majdnem éjfél van. Úgy éreztem, hogy semmiképp nem akarom megünnepelni, hogy elmúlt egy év és egy új kezdődik, hiszen éppen ebben az évben romlott el minden, mégis mit kéne ünnepelnem? Így belefúrtam a fejem a párnámba, újabb óriási könnyeket ejtettem Kolimért és nagy nehezen elaludtam.

Íme, ez szenvedésem története, eléggé unalmas, tudom. És igazából nagyon haragszom is magamra azért, hogy egy ilyen hülyeséggel elcsesztem az egész szilveszteremet. Az ember maximum 17 évesen bőg még fél év után is az expasija miatt, 22 évesen nem ártana túltenni magam ezen. Hiszen azóta is minden egész jól megy, szeretem a sulit, van néhány (egészen pontosan 2) nagyon jó barátom, és úgy összességében boldog az életem, eltekintve néhány problémától (eltekintve apu betegségétől, de már az is jó úton halad Joe jóvoltából). Jó, oké, el kell ismernem, hogy a kapcsolat, mármint a szerelmi, hiányzik belőle, de hát szinglinek is kell lenni néha, nem? És biztos csak mindent megnehezítene, ha lenne egy barátom.

Már megint eltértem a témától. Ott tartottam, hogy igencsak haragosan mentem vissza Los Angelesbe és legszívesebben belefojtottam volna magam egy kis pocsolyába, arra gondolva, hogy én már csak arra vagyok jó, hogy végezzek magammal. De aztán eszembe jutott, hogy talán a szüleim miatt érdemes lenne még egy darabig életben maradni, így legalább rajtuk tudok segíteni. Ha már a saját életemet sikerül mindig valami őrültséggel elcseszni…

Tehát január 8-án, egy hűvös, felhős napon igencsak kedvetlenül kászálódtam ki az ágyból csak azért, hogy egy órácskára bemenjek a suliba a vizsgáim ügyét intézni. Egyrészt nem értettem minek ez a nagy felhajtás, hogy be kell menni, mikor úgyis interneten keresztül lehet csak felvenni a vizsgákat, mert ugye ilyen az új rendszer. Másrészt pedig fogalmam sem volt, mit hol és merre kell keresnem az egyetemen belül, mert az összes utasítás, amit ezzel kapcsolatban kaptam, az ennyi volt: „Kérjük az alább felsorolt diákokat, hogy január 8-án, délelőtt fél 9-kor jelenjenek meg az UCLA egyetem filmművészet kar, tanszakvezető-helyettes irodájának ügyintézői részlegén. Előre is köszönjük, hogy ezzel a mi és a saját munkájukat segítik!” Ezek után ott állt nagyjából 20-30 név, melyek közt én is szerepeltem. A problémám mindössze annyi volt, hogy el sem tudtam képzelni, ki lehet a tanszakvezető-helyettese a filmművészeti karnak, arról pedig már végképp fogalmam sem volt, hol lehet az ő irodája és annak az ügyintézői részlege… Mindenesetre úgy voltam vele, jobb ha ott vagyok időben, akkor biztos találok valakit, aki talán tudja, hogy lehet eme igen fontos hely.

Ezért már reggel fél 7-re beállítottam az ébresztést, hogy mindenképpen el tudjak készülni és maximum negyed 9-re be is érjek.

Persze a valóságban nem ment olyan könnyen ez  az „időben felkelek” dolog, hiszen lassan 3 hete minden nap ki sem dugtam az orrom a takaró alól 10 óra előtt. Szünetben mégis ki szokott korán felkelni? Jó, az anyukák néha, de én ettől a korszaktól még igen messze járok. Na meg a nyugdíjasok is, de ez pedig még az előzőnél is jóval több idő múlva fog utolérni. Levontam az igen bölcs következtetést: a szünet egyetlen hátránya, hogy rettenetesen ellustul tőle az ember. Mert az előző fél év során már egész jól belejöttem ebbe a körforgásba, hogy korán fent vagyok, bemegyek suliba, órán vagyok, óráról lógok (hoppsz, ez titok J), ebédelek, valamikor a délután folyamán hazamegyek, néha tanulok, filmeket nézek,stb. lefekszem és ez így ment minden nap, kivéve persze hétvégén, de olyankor is csináltam valamit majdnem mindig. Most meg, itt vagyok egyelőre egymagamban (Winnienek még nem kellett visszajönnie a vizsgák miatt, úgyhogy elutaztak Mattel valahová) és képtelen vagyok magamhoz térni vagy bármi értelmeset csinálni. Csak ülök a konyhában a kedvenc virágos székemen, eszem a reggeli müzlimet és közben majd beledőlök a tálba, olyan álmos vagyok és annyira nincs kedvem semmihez. Elképzelem, ahogy egy szuperjó pasi berakja a müzlifalatokat kanállal a számba, aztán pedig lemossa az arcomról az elkenődött festéket és megmossa a fogam… óóó, de romantikus.

Ebben a pillanatban a hülye telefonom hangját hallom az asztal túlsó végéről, a megszólaló zeneszám alapján valószínűleg hívásom van. Ki az a barom, aki reggel 7 óra előtt felhív engem, ráadásul épp olyankor, mikor legszebb álmaimat élem át a Nagy Ő-vel?

Mivel semmi kedvem felállni és elsétálni 1 métert az asztal másik oldaláig, ezért felfekszem az asztalra (na jó, nem szó szerint, de majdnem) és így sikerül megkaparintanom a csörgő, rezgő lényt. Meg se nézem ki az, mert minden bizonnyal egy idióta ha ilyen állapotban fel mer hívni.

- Rossz számot hívtál, ez nem a lelki segély vonal, ami már reggel 6-tól elérhető. Én még félig alszom. Pá!

Gondoltam majd ő leteszi a telefont, ha rájön, hogy tényleg téves számot hívott, ehelyett mit hallok?

- Pálinkás szép jó reggelt Emily!!! Mi ez a nagy fáradtság és kedvetlenség, nem örülsz, hogy újra itt lehetsz LA-ben, az angyalok városában? – hallatszott a lelkes,  kiabálásszerű válasz a túloldalról. Na vajon kitől?

- Ja, te vagy az Joe? Bocs. – többre nem tellett most, gondoltam majd ő magától szépen rájön, hogy nem is olyan pálinkás és szép ez a reggel.

- Na veled meg már megint mi történt? Másnapos vagy, esetleg benyeltél 3 kiló citromot? – próbált hülyéskedni, de igazából neki sem ment ez most olyan nagyon.

- Tudod, hogy nem szoktam másnapos lenni. – sóhajtottam fáradtan és betoltam egy újabb falat müzlit a számba. Ha már semmi más jó dolog nincs ebben a napban, legalább a reggelim hadd legyen az.

- Oké, értsd rá… Na de mégis? Történt valami, hogy ilyen… hogyismondjam… savanyú vagy?

- Joe, ez most komolyan kérdés? Reggel 7 órakor, szünet utáni első napon mikor elvileg nem is kéne korán felkelnem, mert vizsgaidőszak van, de valami barom kitalálta, hogy menjek be, na ilyenkor  mégis mit vársz tőlem?  Üvöltsek teli torokból, hogy „de jó nekem, járhatok suliba!” vagy mi?  - lehet, hogy ez egy kicsit gúnyos hangnem volt, de nem bírom, mikor Joe így viselkedik. Néha tényleg azt gondolom, hogy ő állandóan optimista vigyorral az arcán járkál fel-alá és komolyan is gondolja ezt az örökös jókedv dolgot.

- Jó, na, nem kell leharapni a fejem! Neked be kéne szedned valami örömgyártó gyógyszerkúrát, annyira nem tudsz arra gondolni, hogy jó dolgok is történhetnek a legszarabb napokon… - szinte láttam magam előtt, ahogy a szobájában áll, és csóválja a fejét, mintha valami pszichológus lenne. Földbe fogom döngölni egyszer!!

- Na és mégis megsúgnád nekem jó halkan, hogy ezen a mai csodás reggelen milyen jó dolog fog történni? Tudod, nem csak megrögzött pesszimista vagyok, de még a kíváncsiságom is túlműködik, sőt az emésztésemmel is vannak problémák, de ez már egy másik téma. Nos?

- Hát ha ilyen fura vagy, lehet az én híremet sem fogod olyan jónak találni… - Joe hangjából ítélve sikerült félig eltörnöm a mécsest.

- Azért próbáljuk ki! – válaszoltam.

- Nem érdemled meg. Pesszimista vagy.

- Ha elmondod, már nem leszek az.

- Megígéred, hogy örülni fogsz neki?

- Mondom, hogy próbáld ki. Előre nem tudhatom, örülni fogok-e.

- Akkor meg minek mondjam el? Utána úgyis csak folytatod a negatívkodást.

- Fárasztó vagy, ember. Mondd már el!!! Ígérem, örülni fogok, már csak azért is, hogy sikerült kiszednem belőled.

- Oké, de egyezzünk meg abban, hogyha nem leszel boldog, akkor ma te fizeted az ebédem.

- Nem is ebédelünk együtt tudtommal…

- Látod, ez lenne a büntetésed első fele. El kell jönnöd velem ebédelni.

- De még meg sem nyerted a fogadást. Mi van ha én nyerem?

- Találd ki, mit akarsz.

- Azt, hogy elmond végre a jó hírt!! – tényleg szörnyen leamortizál néha Joe, és most megint ideges lettem miatta. Muszáj volt kiabálnom.

- Beviszlek a suliba. Utána pedig van egy nagy meglepetésem számodra.

- Én ma már semmin nem fogok meglepődni szerintem. Amúgy köszi, nagyon kedves tőled a felajánlás, de be tudok menni metróval is, komolyan. – igazából nagyon örültem neki, hogy Joe tényleg be akar vinni, de mégsem adhattam  meg  magam ilyen könnyen.

- Én megmondtam, hogy úgysem fogsz örülni…

- Jaj, ne csináld már Joe, tudod, hogy mindig imádok a te kocsiddal utazni, de azért nem várom el tőled, hogy a sofőröm legyél. Neked be sem kell ma jönnöd a suliba, nekem is max. félórára, ennyit azért kibírok.

- De itt nem a sulin van a hangsúly, hanem a meglepin!

- Ja, persze, hisz az is van. Meg is feledkeztem róla. Akkor mégiscsak gyere el értem, szeretem a meglepetéseket. – vigyorogtam, amit szerintem Joe még a telefonon keresztül is „észrevett”.

- Tévedtem. Te inkább haszonleső vagy és csak másodsorban pesszimista – újabb oltás Joe részéről.

- Te pedig folyton mások hibáit lesed (leginkább az ÉN hibáimat).

- Szóval akkor ez a két bunkó ma találkozhat? Megyek érted ¾ 8-ra, az jó?

- Rendben. Ma egyesítjük gonosz erőinket. Na szia, megyek zuhanyozni, mert míg bosszantottál, én befejeztem a reggelim. Pá!

- Szia!

Ahogy lenyomtam a telefonálás végét jelző gombot, mentem is a zuhany alá. Valahogyan le kellett nyugtatnom magam, egy ilyen fárasztó telefonbeszélgetés után, szóval vagy fél órálig eresztettem magamra a meleg vizet. Közben pedig az járt az agyamban, hogy tud Joe egyszerre rettentően felidegesíteni és boldoggá tenni?

2010. márc. 17. 21:44 - írta starbucks

Hélóó mindenki!!!

tudom, szörnyűséges boszorkány vagyok. De nyugi, holnap égetek máglyán, szóval nem kell többé hallgatnotok a magyarázkodásom... :) Mindenesetre hoztam egy részt azoknak az elvetemülteknek, akik még néha felnéznek ide. Szerintem egészen jól sikerült, habár ennyi idő után az lenne a gáz, ha valami ultraszar rész lenne! :D

Úgyhogy have fun, olvassátok és dobjatok meg néhány véleménnyel. Most nincs időm írogatni bevezetődumát meg mindent, de gondolom erre úgy sincs nagy szükségetek. ;)

xoxo

 

 

15. fejezet

- Szia apa!! – hirtelen majdnem túl erősen akartam megölelni aput, aztán rájöttem, hogy nincs annyira jó állapotban, hogy szorongassam, így csak egy óvatos átkarolással üdvözöltem. A kedvenc nagy foteljében ücsörgött, valamilyen orvosi könyvet olvasott, de a színe még mindig nagyon szürke volt és éreztem a halovány tekintetén, hogy nincs sokkal jobban. A javulás is csak annak köszönhető, hogy hazaengedték, és azért az itthoni kellemes közeg sokkal jobb, mint bent a zsúfolt kórházban a sok szenvedő öreg, beteg emberrel.

- Hazajöttél, drága Emily? Annyira örülök neked. Jól utaztál? – kérdezte apa bágyadt hangon.

- Persze, hogy hazajöttem, egész ünnepek alatt itthon leszek, sőt a vizsgaidőszakban is haza fogok még jönni párszor – mosolyogtam olyan bátorítóan, ahogy tudtam. Éreztem, hogy a szüleimnek most nagy szüksége van rám. – Egyébként az út jó volt, egyszer sem hánytam a repülőn!

Erre apa elnevette magát. Biztosan eszébe jutott, hogy kiskoromban, ahányszor elutaztunk valahová én a felszállást és a leszállást is hát… végighánytam. Igen, nem túl szép emlékek. De így utólag visszagondolva, vicces. Persze mostanra már sikerült annyira hozzászoknom a repüléshez, hogy maximum egy gyomortartalomürítéssel megússzam, de a legújabb áttörésem a hányás nullára való csökkentése volt.

- Kicsi Emily, te örökre az én kislányom maradsz – apu lassan hátradőlt a fotelban, szemeit lehunyta. Valószínűleg a nagy nevetéstől elfáradt. Az én szegény, drága apukám. Mi lesz így vele? A munkája volt az élete. Ha teljesen lebénul az egyik fele, akkor soha többé nem folytathatja. Nem, ebbe még belegondolni sem akarok, ez nem történhet meg. – Ugye nem haragszol, ha most alszom egyet? Sokat olvastam, és a szemeim nem bírják jól…

- Persze, aludj csak, kimegyek anyához! – megsimogattam a kézfejét és egy puszit nyomtam a homlokára. Az apukám az életem legmeghatározóbb embere, nélküle nem lehetnék az, aki vagyok. Ő bátorított a filmművészeti iskolára is, mert szerinte meg kell próbálnunk még a legnagyobb álmainkat is végre hajtani. Ha nem sikerül, abból is tanulunk, de ha meg sem próbáljuk, akkor eleve elveszett az ügyünk. Igen, azt hiszem apunak ebben is igaza volt, ahogy annyi mindenben.

Egy utolsót pillantottam fáradt, öregedő arcára, úgy tűnt már el is aludt. Majd halkan kimentem a szobából, és óvatosan becsuktam magam után az ajtót. Anyura a konyhában találtam rá, valamit sütött. Mint olyan sokszor.

- Hát itt vagy, kincsem? Nem is hallottam, hogy megjöttél! – anya fáradt arcán megjelent a kedves mosolya, amit úgy szeretek. Őt már nyugodtan meg mertem szorongatni.

- Előbb apához mentem be. Olyan jó végre itthon lenni! – beleszippantottam a levegőbe, amiben éreztem az épp készülő étel illatát. Csokis süti, a kedvencem. Anya már az arcomról leolvasta, amire gondolok.

- Mikor telefonáltál a reptérről, hogy leszállt a gép, és már a csomagodat is átvetted, gyorsan kikevertem egy adaggal belőle. Gondolom ezer éve nem ettél házi készítésű kaját. – eszembe jutottak a Denise által készített sütik, amiket Joe hozott nekem állandóan. Nagyon finomak voltak, de azért mégis anya főztje az igazi.

- Jaj de drága vagy, anya, nagyon köszönöm! A te csokis sütid utánozhatatlan! – egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, és már izgatottan vártam, hogy kivegyük a sütőből a tepsit.

- Gyere, ülj le, gondolom lejártad a lábad míg ideértél – anya kihúzott egy széket az asztal mellett.

- Nem kellett sokat gyalogolnom, hívtam egy taxit – magyaráztam, de azért inkább leültem.

- Ne haragudj, hogy nem tudtunk kimenni érted … – nézett rám olyan bűnbánóan, mintha legalábbis a kiscicámat ütötte volna el.

- Semmi baj nincs!! – vágtam a szavába mosolyogva. Nem is akartam, hogy elkezdje itt szidni magát. – Tudom, hogy apa most nem tud vezetni, te pedig nem szeretsz a városban. Nem volt gond, simán eljöttem taxival, bőven van még a spórolt pénzemből.

- Kicsim, bárcsak arról lenne szó egyszerűen, hogy nem szeretek vezetni…- anya elhallgatott, néhány könnycsepp gördült le az arcán.

- Mi történt, anyu? Kérlek mondd el! – megfogtam a kezét, de ő csak sírt és nem tudott megszólalni. – Anya, mi a baj? Nagyon aggódom!

- Emily, egyre rosszabb a helyzet! – törölgette a szemét anyu a konyharuha sarkába. – Édesapádnak saját orvosi vállalkozása van, és rengeteg a betege. Viszont már több mint egy hónapja nem tud dolgozni, így egy másik orvos látja el az ő pácienseit. A város vezetése, akik még így is, hogy vállalkozó, felette állnak, megfenyegették, hogyha 2 héten belül nem megy vissza dolgozni, elveszti az állását, mert nem tarthatják fent neki örökké az állást, muszáj találniuk valakit a helyére, mert a helyettesítés túl drága. A kocsinkat is elvették, hiszen az is a vállalkozás része! – anyából kitört a sírás újra, biztos már régóta visszatartotta a rosszkedvét, nehogy apát is elszomorítsa. És engem is eléggé sokkolt a hír. Ennyire rossz a helyzet? Ha már a szüleim kocsiját elvették, akkor nagy gáz van…

- Ne sírj anyu, találunk valami megoldást! – próbáltam bátorítani, habár én sem igazán hittem el, amit mondtam. Mégis mit lehetne ebben a helyzetben tenni? Apu képtelen dolgozni, hiszen az egyik fele még mindig mozgásképtelen, és egyébként is, olyan gyenge, mint a harmat.

- Kicsim, fogalmam sincs mi lesz velünk. Karácsonyra is csak néhány apróságot tudtam neked venni, hiszen pénzünk alig van. Most elkezdtem munkát keresni, de ha találok is valamit, ki fogja ápolni apádat itthon? Nem lehet több mint 8 órát teljesen egyedül, segítségre van szüksége szinte minden mozgáshoz – annyira elszomorító volt hallgatni, hogy anyukám így kétségbeesett. Egész életemben azt láttam, hogy ő mindig erős és okos, a válaszok örökös tudója. Most mégis nekem kellett őbenne tartani a lelket. Csak azt nem tudtam, hogyan tegyem.

- Anya, szerintem most próbáld meg ezt elfelejteni. Karácsonyra készülünk, apát fel kéne valahogyan vidítani, ez pedig nem fog működni, ha mi is csak aggódunk. Én ki tudlak titeket segíteni pénzzel, ha pedig már arra se lesz lehetőség megoldjuk valami más módon. Csak ne add fel a reményt! És legyél vidám! – eleresztettem egy nem túl erős, de azért mosolyt. Anyu még hüppögött párat de lassan sikerült megnyugodnia.

- Köszönöm Emily, nem is tudom, mi lenne velünk nélküled, lassan mi szorulunk a te lelki erődre! – halvány mosoly hagyta el anyu száját.

Ahogy beleszippantottam a levegőbe, valahogy mintha kicsit égett szagot éreztem volna. Hát persze a csokissütiről megfeledkeztünk! A következő pillanatban anyával teljesen egyszerre ugrottunk fel és a sütő felé tartottunk. De mivel nincs körülötte túl sok hely, szépen egymásnak mentünk és mindketten a földön landoltunk. Kitört belőlünk a nevetés.

- A két telhetetlen, nem bírnak tovább várni a sütire! – mondta két nagy nevetőgörcs között és én is csatlakoztam hozzá.

Magamban egy nagyot sóhajtottam, természetesen megkönnyebbülten. Talán egy időre sikerül elvonnom a szüleim figyelmét a sok problémájukról… De hogy mi lesz ha vége a karácsonynak? Ez még számomra is rejtély volt. Az ösztöndíjamból és a félretett pénzemből maximum egy hónapig tudunk 3-an megélni, viszont ha anya munkát vállal, kell apa mellé egy ápolónő. Ami pedig nem olcsó mulatság. Mit fogunk csinálni?

***

Csak este 11-kor kerültem a szobámba, hogy az óriási bőröndömből kipakoljak. De még akkor sem volt hozzá túl sok kedvem. Sokkal érdekesebb volt végigmenni a régi szobámon és felidézni azt a rengeteg szép élményt, amelyek gyerekkoromban történtek velem. A falamon még mindig ott lógtak a képek a kedvenc bandáimról, színészeimről, de persze rögtön mellettük a barátaimmal közös képek következtek. Hirtelen egy kis szomorúság és bűntudat tört rám, hogy az utóbbi időben mennyire nem foglalkoztam a régi legjobb barátaimmal. Sőt, ha őszinte akarok lenni, az elmúlt nagyjából másfél évben feléjük sem néztem, amióta nem itthon élek. Akármit mondhatok a mentségemre, ez azért akkor is gonosz dolog tőlem… Hiszen mielőtt kiköltöztem Ausztráliába, megígértem, hogy fogok írni sokat. Egy darabig, kb. 1 hónapig ez működött is, de utána valahogy elmaradtak az emailek és a drága telefonálások. Azóta pedig… ki tudja, mi lehet velük? Tanulnak-e vagy dolgoznak? Van-e családjuk? Semmit nem tudok róluk. És ez bizony nem jó dolog.

Gondolataimat a telefon csörgése szakította félbe. Gyorsan odarohantam az asztalomhoz, nehogy apa felébredjen a nagy hangra. Ahogy a kijelzőre pillantottam, muszáj volt amolyan „tudtam” mosolyt megereszteni, hiszen ki más lehetett volna, ha nem Joe? Esetleg még Winnie, de ő ezekben a percekben mutatja be Mattet, mint a jegyesét a szüleinek. Tehát a lehetséges egyetlen személy, aki hívhat, az csakis Joe.

- Tessék, itt a sütimániások mentőszolgálatának telefonos tanácsadója. Miben segíthetek? – ahogy felvettem a telefont, tipikus ügyintéző hangon szólaltam meg, mintha teljesen komolyan gondolnám, amit mondtam.

- Itt pedig Muffin man. Ne haragudjon, éppen azért keresem, hogy tiltakozzam a mentőszolgálat ellen. Mégis miért kell megmenteni a sütit szerető embereket? Nincs is a sütinél jobb dolog a világon, nekem elhiheti, hiszen én is az vagyok. Akkor most rajtam is segíteni fog? – Joe vette a poént.

- Számítottunk némi ellenállásra, mikor megalapítottuk ezt a nagyszerű szervezetet. De higgye csak el, hogy a sütemény túlzott fogyasztása kóros elváltozásokhoz vezethet. Önnek is szeretnék ajánlani egy remek lehetőséget: keresse fel az „Úgy érzed egy nagy süti vagy?” nevű szervezetet, ott majd ellátják jó tanácsokkal, és utána talán hajlandó lesz velem is beszélni. Mindenkinek nehéz átesni ezen az időszakon, ez is a túl sok sütievés oka.

- Amint befejeztük első dolgom lesz felkeresni ezt a kiváló társaságot. De ha kérhetném, átadná a kagylót Emily Redwaynek? Úgy tudom ő is ott dolgozik…

- Már itt is van – folytattam a beszélgetést már normális hangnemben. – Na, milyen telefonos ügyfélszolgálat lennék? – nevettem.

- Egyszerűen szuper, szerintem még engem is képes lennél lebeszélni a sok sütizabálásról.

- Na ez azért erős, még magamat sem sikerült, te pedig rajtam is túlteszel.

- Hát lehet igazad van… De mindenesetre elgondolkodnék egy-két percig, vajon kibírnám-e süti nélkül. Majd megállapítanám, hogy nem. – Joe nevetése hallatszott a vonal túlsó végéről. – Egyébként nem csak ezért hívtalak. Inkább az érdekelne, hogy vagy? – Joe hirtelen olyan édes hangon szólalt meg, hogy majdnem elolvadtam. Éppen az ilyen pillanatok miatt szerettem bele.

- Köszi, a körülményekhez képest egész jól. Sikerült jókedvre deríteni a szüleimet, amit nagy sikernek könyveltem el. Aztán apuval este elolvastuk újra a kedvenc mesém, amit régen mindig ő olvasott nekem. Most megfordult a helyzet, én olvasok neki… - elszorult a torkom, és majdnem elkezdtem sírni. Egyszerűen nem bírom feldolgozni, ami apuval történt.

- Emy, ugye nem sírsz? Most nem vagyok ott, hogy megvigasztaljalak, viszont anyukádnak és apukádnak éppen arra van szüksége, hogy fényt hozz a nehéz napjaikba. Próbálj meg kitartani csak az ő kedvükért. És ha már nem bírod, bármikor felhívhatsz.

- Annyira jó, hogy rád mindig számíthatok. Csak tudod, én ezekkel mind tisztában vagyok, hogy erősnek kell maradnom meg tartanom kell bennük a lelket, de ha egyszer nekem sincs már reményem, akkor képtelen vagyok áltatni őket!! – potyogtak a könnyeim és hüppögve próbáltam visszatartani a feltörni készülő nagy sírást.

- Olyan jó lenne ha valahogyan tudnék segíteni, bárhogyan is! Kérlek mondd el, mit csináljak és én megteszem!

Átfutott az agyamon, hogy „hékás, Joe nagyon gazdag, ki tudna segíteni.” De azonnal el is hessegettem ezt a szörnyen csúnya, anyagias gondolatot. Soha nem kérném egy barátomat arra, hogy tartson el! Joet főleg nem, ő már így is túl sokat ad.

- Ezzel egyedül kell megbirkóznom, Joe. Vagyis nem teljesen egyedül, a szüleimmel együtt. Amit tehetsz esetleg, hogy gondolkozol azon, vajon hogyan lehetne megoldani, hogy apa egyedül otthon maradjon, míg anya dolgozik. Mert perpillanat fogalmam sincs mi erre a megoldás, hisz egyedül apa nagyjából totálisan mozgásképtelen. Szóval ha támad valami ötleted, majd mondd el.

- Oké, gondolkodom majd rajta. Egyébként semmi esély rá, hogy apukád meggyógyuljon? Mármint én már hallottam olyasmiről, hogy valaki lebénult, de csak időlegesen és később újra tudott járni és majdnem mindent csinálni…

- Háát, nem tudom. Az orvosok nem sok bíztató dolgot mondtak, és igazából mi se látjuk hogy eddig bármi is javult volna. Ráadásul itt van ez a nagy fáradékonyság… maximum 2 oldalt tud apu végigolvasni, mert már attól is tökre elfárad. Szerinted ez mi ha nem annak a jele, hogy nem csak a bénulás a gond? Mert nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy több betegsége is van apának…

- Figyelj Emy, ne így állj hozzá! Sokkal könnyebb úgy átvészelni ezt a helyzetet, ha bizakodó vagy és tudsz benne reménykedni, hogy lehet ez még jobb is. Persze nem mondom, hogy így aztán minden meg is fog oldódni, de jobban tudsz majd örülni az apró dolgoknak. Mondjuk hogy apukád már nem csak 2 hanem 3-4 oldalt is el tud olvasni egyhuzamban egy könyvből. – Joe tényleg egy örök optimista.

- Oké, oké. Megpróbálok pozitívabban állni a dolgokhoz. Habár nehéz lesz, de kitartó leszek, ígérem. – halványan elmosolyodtam, amit ugyan Joe nem látott de remélem érzékelte. – Figyu, inkább váltsunk témát, mindig csak az én problémáimról beszélünk. Mi a helyzet nálatok? Gondolom, nagy a buli mikor végre mindenki otthon van.

- Látnod kéne, mi van nálunk, tiszta őrület! De imádom ezt. Egyik percben Kevinék kisfia rombolja szét a házat, de Danielle valahogy leállítja. Aztán jön Frankie, akinek én is besegítek, és együtt bekebelezzük a fél konyhát. Ma délután végre megérkezett Nick is a turnéjáról, vele végignyomtunk több óra Playstationt utána pedig kutyát sétáltattunk és bevállaltuk, hogy elvisszük a kicsiket is, hogy otthon végre nyugalom legyen picit és addig anyu süthet-főzhet. Ebből végül is az lett, hogy Elvis (tudod, Nick kutyája) megtámadott egy csapat nyugdíjast, akik valami relaxáló körutat tehettek épp a parkban. Pedig Elvis csak megörült nekik, de ők ugye ezt nem így fogták fel… Szóval Nick gyorsan odament Elvisért, bocsánatot kért és elhúztunk a parkból.

- Ennyi baromságra is csak ti lehettek képesek! – kommentáltam az eddigieket, miközben majd megfulladtam a nevetéstől. Hihetetlen, hogy a Jonas családban mindig alkotnak valamit a srácok.

- De várj, hiszen még nincs is vége! Kijöttünk a parkból de még nem igazán akartunk hazamenni, szóval Nick kitalálta, hogy menjünk el abba a jó kis gyorsétterembe, ahol van a gyerekeknek játszóház. Így legalább Joshsal és Frankievel kevesebb gondunk lenne.. Na persze, szép álom! Mikor bementünk, kiderült, hogy ez nem olyan hely ám, ahol a nagyok szépen leülnek és tömik magukat, miközben a gyerekek egy jól elzárt, fémdetektoros szobában eljátszadoznak. Áááá! Itt bizony az egész kajálda egy nagy játszóház! Ha jót akarsz magadnak, magadtól játszol a gyerekekkel, mert különben erőszakkal fognak rákényszeríteni. Először majdnem vissza is fordultunk Nickkel, hogy mi ehhez most fáradtak vagyunk, de Josh és Frankie úgy belelkesült, hogy berángattak minket a legnagyobb játékhegyek közé. Kár lett volna ellenkezni, úgysem szabadultunk volna ki innen. Én azzal nyugtattam magam, hogy legalább Elvis jó helyen van és nem tud rosszat csinálni, mert őt meg elvitték valami kutyajátszóházba, ami szintén ehhez a helyhez tartozik. (Nagyon durva, hogy mik vannak mostanában.. kutyáknak játszóház…) Végül ott maradtunk egész este 9-ig, Nick annyira belejött a játékba, hogy ő nem akart eljönni.

- Micsoda? – kiáltottam fel. Hát ez már tényleg őrület, Nick visszament 8 évesbe, a komoly Nick!

- Igen, halál komolyan. Hidd el, nem is olyan komoly, mint amilyennek mutatja magát néha. Belül épp olyan gyerek mint én. Szóval az a sztori vége az, hogy 9 körül figyeltünk csak fel rá, hogy Joshnak már nagyon késő van és aludnia kéne. Fogtuk a két srácot meg Elvist és rohantunk haza, nehogy Kevin kibukjon, amiért későn hoztuk haza fiát. Erre, csak hogy a napunk jól végződjön, kiderült, hogy a négy „nagy” elment vacsorázni valahová, mert ők azt hitték, mi moziba vittük a fiúkat. Legalábbis ez derült ki a levélből, amit anya hagyott a konyhában. Nick hullafáradtan a kanapéra dőlt és megállapította, hogy végül is tök felesleges volt elvinnünk a kicsiket, mert anya még nem állt neki a sütésnek, ezen kívül hazarohanni sem kellett volna, mert Kevin nincs is itthon, hogy leoltson minket.

- Nem mondhatnám, hogy kifejezett mázlisták vagytok Nickkel – jegyeztem meg továbbra is nevetve. – Habár én nagyon tudnám élvezni, ha ilyesmik történnének velem. Olyan kár, hogy pici a családom… Persze imádom anyuékat, de nagyon hiányzik a bátyám… - elhallgattam. Nem kéne még egyszer elsírni magam, Joe meg fogja unni, hogy ilyen depis vagyok.

- Elhiszem. Bárcsak visszahozhatnám őt neked! Nem is tudom, mit kezdenék Kevin nélkül, a legjobb báty a világon! Nick meg Frankie pedig a legeslegszuperebb öcsi. Hm, azt hiszem, a legjobb lenne ha befogadnánk téged féltestvérnek. Na, mit szólsz? – lelkesült Joe. Én magamban meg azon vigyorogtam: „Te mióta adsz puszit a féltestvéred szájára?” De persze ezt vele nem osztottam meg.

- Benne vagyok a buliban! Lesz valami avatási szertartás? Mert úgy ám az igazi. Sőt, akarok egy almafát is a Jonas kertben! Tudod, mint régen az úri családoknál – magyaráztam.

- De mi nem is vagyunk úri család!! – vágott közbe Joe.

- Mindegy, de akkor is szeretnék a kertetekben egy almafát. Így még véletlenül sem felejthetitek el, hogy félig hozzátok tartozom.

- Mert egyébként el tudnálak felejteni?

Elhallgattunk. Vagyis igazából én nem tudtam mit feleljek erre. Csak az járt a fejemben, hogy az lenne a halálom napja, ha Joe megfeledkezne rólam. Viszont elég gázos lett volna ezt így kijelenti neki, vagy még inkább nagyon nyálas. Hiszen számára sokkal inkább vagyok egy aranyos húgi, mint mondjuk… nem, jobb lesz ha ki sem mondom. Szóval AZ nem vagyok neki. Akkor meg kár rontani vele a levegőt köztünk.

- Azt hiszem lassan elteszem magam holnapra… Anya azt mondta sütni fogunk egész nap, szóval szoríts, mert ez nem a legerősebb oldalam.

- Ajánld fel neki, hogy te addig készítesz egy filmet arról, ahogy ő süt és abból meggazdagodhattok ha elküldöd egy főzőshownak – hangzott a válasz. Vajon komolyan gondolta és tényleg ennyire beteg?

- Kösz a zseniális tippet, de szerintem anya max jól kinevetne és visszaküldene tésztát gyúrni ha ilyesmivel próbálkoznék – nevettem.

- Hát egy próbát megér.

- És te mit csinálsz egyébként holnap? Megint elviszitek a srácokat valahova?

- Holnap inkább pihenőnap lesz és Kevinre bízzuk Josht és Frankiet. Sok bepótolnivalónk van Playstation téren Nickkel – kuncogott Joe. – És a tanácsát is ki kell kérnem egy s másban. Szóval azt hiszem nyugisabb nap elé nézek, mint ma.

- Na erre kíváncsi leszek! – válaszoltam gúnyosan. Mégis hogy lehetne Joenak nyugodt napja a családjával? – Oké, most már tényleg elmegyek aludni, fél 12 is elmúlt…

- Már ha én elengedlek!

- Most kezdjek el könyörögni? Légyszi Joe, engedd meg, hogy aludjak! Tudom, hogy ez szörnyen nagy kérés, de kizárólag felebaráti szeretetből ugye elengedsz? – olyan hangon könyörögtem, mintha legalábbis az angol királynőtől kértem volna valamit.

- Nem is mondtam, hogy könyörögj! – nevetett fel Joe. – De azért köszi, ez megtisztelő volt, ennek örömére ma este engedélyezve van az alvás. De csak ha küldesz egy jóéjt puszit – húzta tovább az agyam. Áááá, vajon meddig akar még ilyet játszani, ő nem álmos?

- Cupp, tessék, itt van. Na mehetek végre? – nyafogtam tovább.

- De ugye nagyon romantikus, nyelves puszi volt ez a puszi?

- Hogy mondtad? – kérdeztem szinte felháborodva. Nem jóéjt smaciról volt szó! Habár nem értem miért akadok így ki, több ezer kilométer választ el minket…

- Semmi, nem szóltam – válaszolta sejtelmes hangon. – Na jó, menj aludni most, mert különben nem tudlak itt hagyni. Álmodj szépeket, holnap jó sütögetést!

- Neked meg jó relaxálást holnapra. Jó éjszakát!

Már majdnem megnyomtam a piros gombot, mikor Joe hangosan belekiáltott a telefonba.

- Várj!!!

- Már megint mi van? Esti mese is kéne? – sóhajtottam egy nagyot.

- Igazából csak, szóval… tehát… jaj, annyira hiányzol! Remélem, minél előbb láthatlak! Emily szóval én… én… szóval én csak szerettem volna még sok sok szép álmot kívánni. Jó legyél!

Azon nyomban le is tette, nem várta meg a válaszom. Habár nem is tudtam volna mit kinyögni. Bezuhantam az ágyba, mint akit hipnotizáltak és fél percen belül el is nyomott az álom. Biztos valami szép romantikusat álmodtam…

***

- Boldog karácsonyt, Emily!!! – anya vidám hangja keltett fel 2 nappal később, karácsony reggelén, kezében egy jó nagy adag kakaó volt. Természetesen nekem hozta!

- Ó, az elmaradhatatlan kakaó! Köszönöm! – pattant ki azonnal a szemem.

- Bizony, nem felejtettem el az örök hagyományodat. – odanyújtotta az ölembe a nagy bögrét, ráadásul azt a kedvenc régi bögrémet, amiről én azt hittem már rég eltűnt.

- Köszi anyu, ez a legszebb ajándék ma – mosolyogtam rá és komolyan is gondoltam. A legszebb ajándékok mindig életünk jó emlékei.

- Örülök, hogy ölülsz – nyomott egy puszit az arcomra és felállt. – Iszogasd meg szépen a kakaót, addig én berakom a fa alá az apró ajándékaimat. Utána megterítünk az ebédhez.

- Ó te jó ég, el is felejtettem! – visszanyomtam anya kezébe az innivalót és kutatni kezdtem az ajándékok után, amiket vettem a szüleimnek. Vajon hova rakhattam el?

Nagy nehezen megtaláltam valahol a táskám alján őket és kirohantam a fához. Odaállítottam őket a fa alá, és mint aki jól végezte dolgát, vissza is rohantam az ágyba, hogy itt igyam meg a reggeli kakaót.

- És ez tényleg ilyen rettentő halaszthatatlan volt? – nézett rám anyu elég furcsán, mintha a lánya megőrült volna.

- Igen, ez nagyon is fontos volt. Egy barátommal fogadtunk, hogy én ma úgyis előbb kirakom az ajándékaimat, mint ő, mert én fel tudok kelni időben, ellentétben vele – magyaráztam, miközben gondosan felírtam, mennyi az idő. Fél kilenc múlt három perccel. Á, Joe még tuti úgy alszik, mint a bunda. Mert természetesen ebben is vele fogadtam, ki másnak jutna eszébe ilyen baromság?

- Éééértem… milyen furcsák ezek a mai fiatalok – ment ki anyu az ajtón elgondolkodva. – Aztán hamar készülj el, hogy minél előbb legyen ebéd! – kiáltott még vissza.

Még néhány percig üldögéltem az ágyban, és szürcsölgetten itókámat. Háromnegyed 9 körül aztán átmentem apához, hogy neki is boldog karácsonyt kívánjak.

- Szép jó reggelt, apu, nagyon boldog karácsonyt! – öleltem át óvatos mozdulatokkal.

- Emily, milyen korán keltél magadhoz képest – mosolygott apu. – Neked is nagyon boldog karácsonyt kislányom!

- Jól aludtál?

- Egész jól, csak néhányszor ébredtem fel rá, hogy fáj valamim. De ez már javulást jelenthet!

- Igen, szerintem is! Örülök neki! – eszembe jutott Joe optimizmusa, és próbáltam nagyon őszintén mondani, hogy örülök.

- Na és milyen karácsonyi ebéd lesz? – érdeklődött apa. Mindig szerette a hasát.

- Hm, az legyen meglepetés, tudod, mint régen! – kacsintottam.

- Rendben, akkor ne áruld el, de ígérd meg, hogy hamar ebédelni fogunk. Már most éhes vagyok…

Beszélgetésünket a csengő hangja szakította félbe. Meglepődve pillantottam fel. Vajon ki járhat erre karácsony első napjának reggelén? Talán egy szomszéd?

- Mindjárt jövök, megnézem ki az.

Kimentem az előszobába, és kikukucskáltam a lyukon. 2 férfi állt az ajtó előtt, hatalmas doboz volt kettejük között. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de azért kinyitottam az ajtót.

- Jó reggelt!

- Önnek is, és boldog karácsonyt! – vigyorgott a nagy sapkája alól az egyik férfi én meg mosolyogva bólintottam köszönetképpen. – Egy csomagot szeretnénk átadni, gyors futárral érkezett, kifejezetten karácsonyra. Ha megengedi, bevinnénk a lakásba…

- Állj, állj, szerintem mi nem rendeltünk semmit! – álltam az ajtóba. Még az kéne, hogy ránksózzanak valamit, amit ki sem tudunk fizetni!

- Nem hölgyem, félreérti! Önöknek küldték, egészen pontosan Miss Emily Redway névre lett címezve.

Olyan bambán néztem rá, hogy szerintem rögtön elkönyvelt valami 20 IQ-jú idiótának.

- És akkor nem kell érte fizetni? – értetlenkedtem tovább. Most már biztos totál hülyének tart. Ajándékért mióta fizet bárki is?

- Természetesen nem kell, ez már ki van fizetve. Megengedi, hogy bevigyük a csomagot? Gondolom, nem szeretné ön, elég nehéz…

- Rendben, hozzák be.

Kitártam az ajtót és beengedtem a két idegent. Közben anya is kijött a konyhából, hogy megnézze, mi történik itt kint. A futárok a nappaliba vitték az óriási dobozt, és a fa mellé letették, majd újra hozzám fordultak.

- Mégegyszer boldog karácsonyt a családnak! A FedEx-re minden időben számíthatnak! – vigyorgott a két pali rám és anyura, majd nagy bakancsaikban kiléptek az utcára.

- Viszontlátásra, boldog karácsonyt! – köszönt utánuk anya, miután én még mindig bizonytalanul méregettem a nappali új „lakóját”. – Milyen ajándék ez kincsim? – jött oda most mellém anyu.

- Fogalmam sincs – válaszoltam a valóságnak megfelelően.

Lassan megközelítettem az ajándékot és kerestem rajta valamit, ami a feladójára utalhat. Nagy nehezen találtam az egyik oldalán egy jó erősen odarögzített levelet. A címzés nyomtatott betűkkel volt rajta, így letéptem a dobozról, hogy elolvassam a tartalmát. A boríték erősen le volt ragasztva, de gyorsan feltéptem.

„Drága Emily,

Megígértem, hogy segíteni fogok kitalálni valamit apukád számára. Hát itt van az eredménye! Tudom, hogy jó helyen van nálatok, habár remélem, hogy hamarosan nem is lesz rá szüksége.

Várom, hogy újra lássalak! Nagyon jó lenne újra beszélgetni. És még mindig nem tudtam elmondani, amit annyira szerettem volna. Siess vissza!

Ölel és puszil:

Joe”

Kicsordultak a könnyeim, és nem csak a levél miatt. Hanem a borítékban szerepelt egy használati utasító. „Hogyan tud könnyedén használni egy tolókocsit?”

Abban a percben legszívesebben Joe nyakába ugrottam volna és egy évig el sem eresztettem volna...

2010. febr. 8. 21:40 - írta starbucks

előre szólok, hogy aki most új részre számít annak csalódnia kell... Nem, új rész sajnos még nincsen, mivel mostanában túlzottan lefoglal egy másik irományom, de ez hosszú, a lényeg, hogy még nincs kész a következő fejezet. :(

Ennek ellenére én úgy éreztem, nekem most írnom kell ide valamit! Néha vannak ilyen belülről jövő érzéseim, amiket nem tudok megmagyarázni, dehát ezt el kell fogadni, nem? :) Hát akár igen, akár nem, én elfogadom! :D És most ezért írok is egy apró, pici ajánló-blogbejegyzést, valami olyasmiről, amit én már régóta vártam és a múlt héten végre eljött ez a szép pillanat, ami egészen átformálta az élet..., akarom mondani az mp 4-em lejátszási listáját. Igen, igen, jó helyen kutattok, valami zenével kapcsolatos dologról lesz szó, és igen, azt is jól sejtitek, hogy valami zsíristenkirály múúzsikáról. Na jó, kinyögöm:

Nick Jonas and The Administration: Who I am

Valószínűleg most meglepődtetek, hogy jééé, ez a blogoló barom szereti Nicket is nem csak Joet!!! Pedig ez nem újdonság, én mindhárom srácot a szívem csücskében tartom, de Joe az számomra, akiről ki lehet találni történeteket, mert ... na mindegy, az hosszú, hogy miért! :) Nyugi, nem vagyok belé szerelmes, meghagyom nektek! :D  De a lényeg az, hogy én mindig is Nicket tartottam zeneileg a legtehetségesebbnek, és a legjobb hangúnak a csapatban és a szívem mélyén valahol mindig ott bujkált ez a kis vágy: "Bárcsak Nick egyszer kiadna egy szólóalbumot is!" Szeretem én a Dzsonász Brádörz számokat, tényleg, de elismerheti szerintem bárki, hogy ők inkább a tinisztáros, aranyosszerelmes, cukifiús (de szupi!) irányzatot képviselik. És ezt most nem rossz értelemben mondtam!

Viszont Nickben tudtam, hogy van ennél több is! Valami egészen egyedi. És tessék! Kijött ez az isteni album, amit én csak szeretni tudok. Habár van egy olyan érzésem, hogy ez nem tetszik minden tinilánynak, mert eléggé eltér az eddigi, oridzsinál dzsonász sztájltól... De éppen ez a jó benne, hogy új és más! Olyan Nickes.

Szóval én amikor hallgatom, olyan megnyugtató és felszabadító érzéseket vált ki belőlem, kész relaxálás akár csak egyszer is végighallgatni. :) Azért szeretnék megemlíteni egy apró kis negatívumot is, ha már ennyi szépet leírkáltam...

Nekem tetszik ez a lágy, barátságos kis zene, de én úúúgy tudnám élvezni, ha legalább egy olyan szám lenne rajta, ami olyan jó kis pörgős!!! Jó, most jöhettek azzal, hogy de a "Last time around" tök pörgős!! De számomra még az sem az igazi, még ha az is az egyik kedvencem. Szerintem Nick "ki tudna pörögni" magából ennél még egy picivel többet is... ;) És most ne kövezzetek meg, légyszi. De én nagyon bízom benne, hogy folytatja ezt az új felállású dolgot is, és persze mellette, remélem hogy együtt marad az egész banda, mármint a Jónás! :)

Na itt a vége, fuss el véle, gondolom nem volt senki kíváncsi a hülyeségemre, de nem baj, én leírtam, hiszen löketem volt! :D Ilyenkor nem számít az olvasottság ;)

Ezeket ajánlom az albumról nagyon nagyon: Rose Garden, Who I am, Last time around (Stay - ez valamiért nincs rajta az albumon, fogalmam sincs mi az oka, de én imádom)

 

2010. jan. 27. 20:56 - írta starbucks

Nem tudok felhozni semmilyen mentséget. Vagyis inkább nem akarok...

De higgyétek el, hogy sajnálom... Mármint hogy ilyen sokáig nem volt rész. :/  Mostanában nem igazán volt ihletem ehhez a történethez, de ma hirtelen jött valami löket és gyorsan összedobtam ezt a részt. :)

Nem tudom, akad-e még bárki is, aki olvas, vagy néha ellátogat ide, de ha van ilyen, nyugodtan hagyhat egy kommentet, hogy tudjam: Valaki még olvas! ;) És tényleg bocsi, megpróbálok legközelebb kicsit gyorsabb lenni...

Peace and love ~.~

u.i: Csak én vagyok annyira hülye, hogy nem értem, hogyan kell színt beállítani a betűknek? Mert nem akar összejönni. :| Légyszi, ha valaki tudja, ossza meg velem is ennek a titkát! *.*

 

14. fejezet

1 hét és karácsony. Szinte hihetetlen. Mindig olyan érzésem van, mintha csak tegnap lett volna, mikor először beléptem az egyetem hatalmas bejáratán, pedig lassan eltelt egy fél év. És azóta rengeteg szép és rossz dolog is történt velem. Mégis. Nem igazán érzékelem a napok múlását. Mintha már nem is 24 óra lenne egy nap, hanem sokkal kevesebb. Csak úgy repül minden egyes hét, észre sem veszem, hogy állandóan változom, és a körülöttem élők is egészen mások, mint néhány hónappal ezelőtt.

Itt van pl. a legújabb dolog. Winnie és Matt eljegyezték egymást a múlt héten. Én pedig képtelen vagyok felfogni. Az én kis Winniem, akit 4 éves kora óta ismerek és szeretek, aki mindig azt mondta, hogy ő bizony sokáig fog várni a házassággal. Most meg ideállít elém gyűrűvel a kezén, 22 éves fejjel, és bejelenti a nagy hírt.

Ez valahogy engem is megállított, hogy ideje elgondolkodni a dolgokon. És mostantól ki akarom használni a nap 24 órájának minden egyes percét. Minden olyan gyorsan elröpül, a homokszemek kiszaladnak az ujjaink alól és ott találjuk magunkat 30 évesen, egyedül, egy diplomával a kezünkben, ami semmit nem ér addig, amíg nem bizonyítunk. Nos, én bizonyítani fogok. És egyedül sem leszek. Legalábbis ez a terv.

- Joe, felhívtad már Nicket, hogy mikor tudnánk vele leforgatni a jelenetét? – kiabáltam ki egy hatalmas papírkupac alól. Épp kerestem a jegyzeteket, amire a jelenetek sorrendjének véglegesítését írtuk fel. Joe lakásában 2 hete teljes volt a felfordulás. Minden nap a filmünkön dolgoztunk, hol forgattunk, vagy megbeszéltünk, máskor meg csináltuk a vágást és az egyéb digitális munkálatokat. Általában késő estig ott voltam és elaludtam valamelyik ágyon. Ilyenkor az éjszaka közepén kiugrasztottam Joet az ágyából, hogy vigyen haza. Mindketten nagyon fáradtak voltunk már, de a cél közeledni látszott.

- Úristen, teljesen kiment a fejemből! – lépett be a nappaliba Joe, kezei tele voltak a hetek alatt felhalmozódott szennyessel. Ő jelenleg a mosást intézte, míg én a filmen dolgoztam. Joe szekrénye mindig tele van ruhával, de lassan már annyi volt a mosatlan, hogy szinte nem maradt egyetlen tiszta sem.

- Akkor minél előbb ess túl rajta, mert 20-án elutazik a szüleidhez Texasba. Nekünk pedig 23-ig be kell fejeznünk a forgatásokat. Te is haza szeretnél utazni, én mindenképp elmegyek meglátogatni apát, úgyhogy a szünet kilőve. Januárban pedig már csak a vágással lesz időnk foglalkozni – lassan kezdtem magam egy hülye, parancsolgatós szervezőnőnek érezni, és ezt utáltam. De nagyon fontos volt ez a dolog számomra.

- Rendben, persze, máris felhívom. Ne haragudj, hogy eddig elfelejtettem. Tudod milyen vagyok…

- Nyugi, nem vagyok haragos. Csak izgulok ettől. Számomra ez idén az egyik legnagyobb feladat. Az én mércémmel.

- Tudom, nekem is nagyon fontos. De azért ne aggódd magadat halálra, jól haladunk. Figyu, a szünet előtt még egyik nap muszáj csinálnunk valamit közösen, aminek semmi köze ehhez az egészhez. Csak hogy kicsit eltereljük a figyelmünket. Na mit szólsz? Egy vacsi? Vagy szeretnél bulizni? – kacsintgatott nagyokat Joe. Azt hittem leütöm, hogy itt teszi nekem az agyát. Ez a vigyor, meg ahogy néz… Ismerem én már annyira, hogy tudjam: valami nagy őrültségen töri a fejét.

- Már megint mit találtál ki, hm? – boxoltam bele a hasába, de szerintem nekem jobban fájt mint neki, mert rögtön elhúztam sajgó kezem ő meg még mindig vigyorgott.

- Semmiiiiiit – dugta ki a nyelvét – De komolyan! Csak egy kis lazítás. Hát nem dolgoztunk már bőven eleget az elmúlt hónapban?

- De, igazad van, már totál hulla vagyok. Csak tudod, a fotósok meg minden… Neked elvileg Sandy a barátnőd és ezt a sajtó is tudja.

- Emiatt végképp ne aggódj, meg tudom oldani – rántott a válla alá.

- Háááát, még azért gondolkodom a dolgon. De van esély!

- Juppiiiii, tudtam, hogy így lesz!!! – akkorát ugrott, hogy még én is megemelkedtem picit, amikor lábai a földet dobbantották.

- Kedves Joe Jonas, mióta tervezgeted már ezt a dolgot? – ráncoltam a homlokon gyanakvón.

- Őőőő, hát nem olyan rég óta, csak pár napja… - Joe igazából sem tud hazudni, nemhogy poénból. Lehalkult, kisfiús hangja és szája elé kapott keze mindig elárulja. De őt ez nem zavarta most sem, nevetett tovább.

- Na tűnés innen, és hívd fel Nicket most, mert utána elfelejted! – ráült Frankie benti motorjára, amit ő adott neki szülinapjára, és elgurult vele a mosókonyhába. Rosszabb, mint egy óvodás.

***

- Kész vagy már?? – ez egy eléggé átlagos mondat, tudom, de akkor már nem annyira, ha egy lány kérdezi ezt egy fiútól. Pedig találkoztam már néhány páva fiúval, de még ők sem tudtak túltenni rajtam a készülődés lassúságában. Egészen pontosan azt tudom mondani, hogy Joe kb. az egyetlen ember ezen a szép bolygón, aki képes még nálam is lassabb lenni. Ehhez nem tehetség kell. Ez már a zsenialitás egy formája. Pedig egy jó ideje már a haját sem vasalja, szóval nem tudom mivel foglalkozik ennyit. Talán ruhát választ. Na, ez a rengeteg ruha átka…

- Egy pillanat! Nem találom a fogfehérítőm – kiabált ki panaszos hangon Joe a fürdőszobából.

- Joseph Adam Jonas, senki az égvilágon nem fogja a sötétben a fogaidat bámulni! És a már lassan úgy is túl fehérek, melletted mindig sárgának érzem a sajátjaimat, pedig igazából szépek. Szóval menjünk mááár!!! - nyafogtam

- Ez nem igaz, te pont hogy látni fogod a fogaimat, és egyébként is, honnan veszed hogy sötét lesz azon a helyen? Lehet valami totál kivilágított, csillivilli helyre viszlek, ahol mindenkinek ellenőrzik, hogy elég fehér-e foga – mindig nevetnem kellett mikor durcizáskor ilyen hülyeségeket beszélt, de már annyit vártam, hogy most ehhez sem volt kedvem.

- Oké Joe, én tudom, hogy sztár vagy, fontos a tökéletes megjelenés és állandó szívdöglesztő kinézet meg minden ilyesmi, de nekem elhiheted, én nem ezzel leszek elfoglalva, és ha volt egy kis eszed, te sem olyan helyet választottál, ahol minden kíváncsi egyén megtalál majd minket – ennél jobbat már tényleg nem lehetett mondani.

Egy fél percen belül Joe megjelent a fekete kabátjában, kezében a Cadillac kulcsával. Biztos a hajával volt elfoglalva olyan sokáig, mert olyan mértani pontossággal voltak beállítva a kócos tincsek, hogy ahhoz minimum fél óra elkészítési idő kell. Nem tagadhattam, hogy remekül néz ki, de nekem akkor is tetszett, amikor szakadt nadrágban és lapos hajjal a videofelvételeken dolgozott.

- Na mi lesz már? Nem ön az aki már 1 órája az étteremben akar lenni? Hölgyem, a kocsi már csak önre vár – bevágta a flegma fejet.

- Álljunk csak meg! Én vagyok az, aki annyit várt rád, úgyhogy semmi jogod siettetni – ledobtam az üveglapos asztalra a magazint amit olvasgattam, és szép lassan elkezdtem visszarakni a táskámba a cuccokat, amiket elővettem. Ha ő így, hát én is. Vártam, hogy elkezdjen papolni, hogy nem szép dolog visszaadni a rossz dolgokat, meg hogy tisztában vagyok vele, hogy lassan készül el, szóval nem kellett volna türelmetlenkednem és stb. stb. De egy mukkanás nem jött felőle, csak nézegette a Cadillac csillogó kulcsát majd a telefonját kezdte nyomkodni. Már lassan engem kezdett zavarni ez a csönd.

- Na jó, mehetünk, azt hiszem megvan minden. Ha valamit itt hagynék, légy szíves juttasd majd vissza, mert szerintem ez alatt a pár hét alatt náladhagytam néhány cuccomat. Bár gondolom a szünetben te sem leszel itt, de bőven elég lesz utána is – míg én fecsegtem, Joe felsegítette a kabátom, majd mintha ez alapvető lenne, megfogta az összeszedett dolgaim és szótlanul elindult lefelé.

…

- Remélem azért nem bántottalak meg… - mondtam nagyon halkan mikor már a liftben voltunk.

- Dehogyis! – szólalt meg végre, de arca ugyanolyan érzéketlen maradt, mint az elmúlt 12 percben.

- De Joe, most komolyan, én ezt nem azért csináltam, hogy rossz legyen a hangulat. Ha akarod, visszamehetünk a fogfehérítődért, sőt, elvihetsz egy fogfehérség-ellenőrzős partyra, ahol mindenki látni fog minket, csak légyszi ne legyél ilyen flegma. Úgy utálom magam, amikor…

Nem folytattam, mert hirtelen Joe elkezdett pukkadozni mellettem. Totál értetlen fejjel rábámultam, így újra bevágta az előző, érzelemmentes fejet, de nem bírta sokáig, ismét elkezdett kuncogni.

- És én ezt most mire véljem? Beleröhögsz a bocsánatkérésembe! Ez mi ha nem pofátlanság? – háborodtam fel.

- Bocsi, én tényleg nem akartam – nyögte ki Joe két nevetés között. – Csak olyan vicces volt nézni ahogy itt szenvedsz, pedig igazából semmi bajom, csak húzom az agyadat – és még jobban röhögni kezdett.

- Szerintem ez egyáltalán nem olyan vicces! – nyújtottam ki rá a nyelvem.

- Dehogynem az! – vigyorgott Joe. – Azért az, mert te mindig olyan komolyan veszel engem, és ezért mindig csőbe tudlak húzni. Látnád magad, ahogy egyre mérgesebb leszel magadra és már sajnálod, hogy megint megbántottál! – nevetés. – Utána ahogy végül ráveszed magad, hogy bocsánatot kérj, hát kész tragikomédia vagy Emily – közben végre leértünk a kocsihoz, de Joe akármennyire is nevetett, én még mindig nem tartottam túl viccesnek, hogy megint eljátszotta a sértődöttet, miközben semmi baja nem volt.

- Ne legyél már ilyen savanyú, csak egy poén volt – Joe megunta, hogy én nem röhögök vele együtt, ezért elkezdett csikizni. Én erre ütögetni kezdtem a hátát azt kiabálva, hogy hagyd már abba, de ezzel együtt én is nevetni kezdtem. A hasam a halálos pontom.

Így, röhögőgörcs hatása alatt beszálltunk a kocsiba és Joe a szokásos 520 mérföldes sebességgel megindult. Persze én rákiabáltam, hogy ne hajtson ilyen gyorsan, mert akkor nem vacsira hanem a halálba visz, de mindösszesen kemény 10 mérföldet tudtam lefaragni a halálos gyorsaságból. Bár lassan ehhez is kezdtem hozzászokni, mint egy olyan dologhoz, amiből Joe  már soha nem fog kigyógyulni.

Elég sokáig utaztunk, közben még egy kisebb dugót is sikerült kifognunk, de végül körülbelül 40 perc los angelesi kocsikázás után Joe bekanyarodott egy tengerparti étterem parkolójába és egy neki tetsző helyen leállította. a kocsi motorját.

- Húha, most már kíváncsi vagyok! – vigyorogtam rá, és tényleg érdekelt, milyen hely lehet az, ahol Joe szerint jól ki lehet pihenni 2 heti folyamatos munka fáradalmait. Reméltem, hogy nem túl elegáns, de azért egy koszos teljesen eldugott helyet sem szerettem volna.

- Szinte biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog – elégedetten rámnézett, mint aki nagyon biztos a dolgában. Én pedig egyre kíváncsibb lettem.

Elindultunk egy kis lámpákkal kivilágított, keskeny sétányon, ami magához az étteremhez vezetett. Már egész messziről is hallottam, hogy kubai és brazil zene szól bent. Kint is volt néhány ülőhely, de senkit nem láttam ott ülni. Ezek szerint nincsenek sokan, csak a zene ilyen hangos… Na nem baj, egy jó bulihoz nem kell sok ember.

Joe nagyon érdeklődve figyelt, próbálta leolvasni rólam, hogy mi a véleményem.

- Hiába bámulsz, úgysem fogsz rájönni semmire az arckifejezésemből. És még egyébként sem értünk be! – válaszoltam a ki nem mondott kérdésére.

- Azért próbálok következtetni ha nem baj.

Ahogy a bejárati ajtó elé értünk, azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon nem lesz-e nagy cigiszag. Mert azt nem igazán szeretem. Aztán Joe kitárta előttem az ajtót és engem pedig totális sokk ért…

- MEGÉRKEZTEK!!!! – ezt a kiáltást hallottam a hely minden egyes szegletéből, mintha legalábbis valami megagiga-nagy sztár lennék… Na jó, Joe végül is valami olyasmi, de hát arról volt szó, hogy nem valami feltűnő helyre megyünk… Vagy az én hallásom rossz?

Aztán, körülbelül 1 percen belül végre leesett, hogy mi a helyzet. Miután már a 20. olyan ember jött oda, akivel az elmúlt időben jóban voltam vagy akiknek Joe mutatott be, kezdtem sejteni miről van itt szó.

Néhány perc után megjelent előttem Winnie is oldalán Mattel, mint mindig. A nyakamba ugrottak és elkiáltották magukat:

- BUÉK!!!! – majd minden oldalról puszikat kaptam.

Ismét úgy éreztem, hogy nem értek semmit. Új évig még 2 hét van és addig még egy karácsony is vissza van… Joet kezdtem keresni tekintetemmel, hogy magyarázza már el, mi is ez.

- Édesek vagytok, de még nincs is új év – mondtam bizonytalanul. – Winnie, talán ilyen sokat ittál? Eddig életemben egyszer láttalak részegnek, amikor gimiben a pasid szakított veled…

- Dehogy is, alig ittam pár kortyot, én ital nélkül is remekül érzem magam! – villantotta fel mosolyát Winnie. – Jaj Joe, magyarázd már el neki, hogy miről van szó!

Joera sandítottam, aki közben ismét mellém keveredett, valamint mellette állt Kevin, Nick és Demi.

- Hát tudod, arra gondoltam, hogy mivel a szilvesztert úgysem együtt fogjuk ünnepelni, kéne csinálni egy jó nagy előszilveszteri partyt. Így aztán szép sorban minden barátunkat meghívtam, de úgy, hogy te ne tudj róla. Azt szerettem volna, hogy ez meglepetés legyen neked… - Joe úgy állt ott, mint aki valami rosszat csinált és várja anyuci büntetését. Ott helyben megpuszilgattam volna, ha nem állt volna körül minket az ismerőseink nagy része, mert annyira aranyos volt. De ehelyett inkább csak a nyakába ugrottam és jó szorosan magamhoz öleltem.

- Nagyon nagyon köszönöm!!! Ennél jobb bulit ki sem lehetett volna találni, egyszerűen szuper! – komolyan is gondoltam, amit mondtam. És arra is rájöttem, hogy mennyire jó dolog is, hogy Joe része az életemnek. Tényleg bármikor képes felvidítani.

Miután már lassan mindenki odajött és boldog új évet kívánt már így előre is, megkértük a zenefelelőst, hogy csináljon egy kis kívánságműsort. Így az összes kedvenc, bulizós számunkat végigtáncoltuk, egy percre sem léptem le a táncparkettről. Persze ezt részben a kitartó partneremnek, Joenak köszönhettem, aki nem hagyta, hogy abbahagyjam, minden egyes új számnál visszahúzott a táncolók közé azzal a szöveggel, hogy: „Most nem hagyhatod abba, ez a kedvenc számom!” A 20. szám után már közöltem vele, hogy ez elég gagyi csajozós duma lenne, úgyhogy még szerencséje van, hogy velem nem akar kikezdeni. Erre csak annyi volt a válasza, hogy „Szeretlek” és magához húzva táncoltunk tovább.

Az egész este nagyszerű hangulatban telt, éjjel 4-ig táncoltunk és ünnepeltünk, de konkrétan mi sem tudtuk mit. Talán az életet és egymást. A sok jó barátunkat. Mindenesetre sok idő után ez volt az első igazán hibátlan nap az életemben. Nem, nem vagyok depressziós vagy ilyesmi. De az elmúlt pár hónapban elég sok nehézséggel kellett szembenéznem. És Joe éppen a legjobbkor találta ki ezt a bulit. Valamit ki kell találnom, ahogy meghálálhatom neki ezt a szuper alkalmat… Habár nehéz lesz, az biztos, de azért meg kell próbálnom.

Éjjel fél 5-kor szálltunk be Joe kocsijába, mi voltunk nagyjából az utolsók, már mindenki hazament. Joe volt olyan kedves és csak egy-két kortyot ivott, hogy utána majd hazaszállíthasson.

Miközben a motor halkan zúgni kezdett és elindult az autó, én szép lassan álomba zuhantam…

- Halihó, Emily! Megérkeztünk. Ne haragudj, hogy felébresztelek, de el akartam búcsúzni, mert én holnap elutazom anyuékhoz Texasba, szóval nem fogunk találkozni januárig – Joe óvatosan megsimogatta a karom, hogy felébresszen. Lassan kinyitottam a szemeim, de nem volt még bennem erő a megszólaláshoz. Nyújtozkodtam párat és kezdtem felfogni, hogy mi is volt ma este. Rámosolyogtam Joera.

- Mégegyszer nagyon köszönöm ezt a csodálatos estét. Ez volt az év legszebb meglepetése, és őszintén szólva nem is tudom elképzelni, miért érdemeltem ki. De nem számít, hálás vagyok és szuper volt! – egy picit átöleltem Joet, majd kiszálltam a kocsiból.

- Várj egy pillanatot, még el sem búcsúztam! – Joe kiugrott a kocsiból és odaszaladt mellém. – Csak meg akarom köszönni, hogy vagy nekem. És ezt a néhány hetet is. Nagyon fárasztó volt, tudom, de veled még ez is sokkal viccesebb volt. És…

- Igen?

- Nagyon fogsz hiányozni, úgyhogy kérlek siess vissza – majd egy nagyon kis csókot lehelt az ajkaimra.

A következő pillanatban már át is rohant a vezetői oldalra, a kocsijába pattant és elhajtott.

Perceken keresztül ott maradtam földbe gyökerezett lábakkal és képtelen voltam elmozdulni. Óvatosan, mintha valami értékes tárgyhoz nyúlnék, megérintettem az egyik ujjammal a felső ajkamat.

Szeret?

2009. dec. 10. 15:32 - írta starbucks

Hélósztok :) Hoztam egy új részecskét. Vérszegény meg rövid. És eléggé tényszerű, nagyjából semmi nem történik, csak duma duma duma... De néha ilyen is kell. A következőben majd több lesz az esemény. ;) Amúgy tudom, hogy eléggé furcsa folytatás, meg picit megőrülős formába csaptam át, de na. Ez így logikus számomra és ez megmagyaráz több dolgot is. Ennyi így bevezetőnek, most nem is írnék más baromságokat, abból múltkor épp eleget kaptatok. :)))

És várom a kommenteket, mostanában megfogytak pöppet. :(  PUSSZ

 

 

13. fejezet

 

Joe néhány percig köpni-nyelni nem tudott, csak állt ott és úgy nézett rám, mintha ufo lennék. Én úgyszintén álltam ott és néztem ki a fejemből, hogy most ezen mi olyan fura. Viccesen nézhettünk ki, ahogy lefagytunk egy bizonyos arckifejezéssel. De én korántsem nevettem.

-          Öh, ez most mit jelent? – értetlenkedtem. De választ azt még mindig nem kaptam. Azért nem gondoltam volna, hogy ezzel ennyire sokkolni fogom Joet…

Hirtelen elmozdult az előbbi pózából Joe, karon ragadott és beletuszkolt egy fotelba, majd fogta a kis asztalt a kanapé előtt, elém rakta és ráült.

-          Te komolyan azt gondoltad, hogy én ejtettem teherbe Sandyt? – szinte ordított. Félelmetes is volt ilyen állapotban.

-          Hát mégis mit kellett volna gondolnom? – próbáltam védekezni.

-          De hát nem tűnt fel, hogy Sandy már legalább 4-5 hónapos terhes, velem meg nagyjából másfél hónapja jár? – még mindig elég hangosan beszélt, a vállamnál fogva rázott.

-          Te magad mondtad, hogy már régebb óta ismeritek egymást… És gondoltam becsúszott még nyáron egy kis kaland és ez lett az eredménye… – Joeval ellentétben én nagyjából suttogtam és próbáltam kiszabadulni erős szorításából.

-          Inkább ne gondolj ilyeneket, jó? Mellesleg meg nem hallottál még a Jonas tesók híres tisztasági gyűrűjéről? Szerinted az csak egy vicc vagy jó kampány nekünk?

Nem bírtam tovább a szemébe nézni, mert az hideg fénnyel csillogott. Ha most látta volna őt egy pszichológus, valószínűleg elsőre kijelentette volna, hogy „Ölni tudna a szemeivel” és ezzel bizony én sem vitatkoztam volna. Pedig én nem akartam őt megbántani! Sőt, éppen hogy tisztázni akartam ezt az igencsak furcsa helyzetet.

-          Ne haragudj, én nem gondoltam, hogy ti betartottátok – amint kicsúszott a számon ez a csúnya mondat, meg is bántam. Jobban már nem is ronthattam volna a helyzetemen. De gyorsan folytattam, mielőtt még joe beleszólatott volna – Mármint, nem úgy értem ahogy gondolod. De a legtöbb ember ezt nem tudja betartani, és ráadásul ti nagy sztárok vagytok körülvéve kismillió szépséggel és… hát biztos nehéz ellenállni, szóval… De én hiszek neked! – szögeztem le. Ebbe már csak nem köt bele.

-          Istenem, Emily én komolyan úgy nézek ki, mint aki teherbe ejt egy lányt, akibe nem is szerelmes? – kérdezte kétségbeesetten Joe.

-          Persze hogy nem Joe, csak egyszerűen nem tudtam másra gondolni, ez annyira kézenfekvő lett volna. És arra is magyarázatot adott volna, hogy miért jöttél össze Sandyvel annak ellenére hogy nem szereted.

-          Erre mikor jöttél rá? – Végre Joe elengedte a vállam és idegesen kezdett fel-alá járkálni. Keze szorításának nyoma ott piroslott a karomon.

-          Nem volt nehéz Joe. Tudom, milyen, amikor valaki szerelmes. És te nem vagy az.

-          Sandybe legalább is nem – tette hozzá gyorsan. Erre nem reagáltam. Vártam, vajon hogyan folytatja.

És jól gondoltam. Volt még mondanivalója. Kezébe fogta két oldalról a fejét, mintha fájna neki. Attól féltem, a következő pillanatban még a falnak is nekimegy. Úgy tűnt, eléggé rossz állapotban van. A következő másodpercben viszont leeresztette a karjait és elém guggolt. Vékony ujjaimat nagy tenyerébe emelte, érintése meleg volt.

-          Kérlek, mondd ki hangosan! Ugye elhiszed, hogy nem feküdtem le Sandyvel, és nem tőlem terhes? – annyira könyörgött, hogy már szinte a könnyei is kibuggyantak. De hát miért olyan fontos ez? Hiszen ez nem az én dolgom. És nem utálnám még akkor sem, ha megtette volna.

-          Igen, hiszek, de ezt már mondtam.

-          Soha, de soha nem kerülnék testi kapcsolatba olyasvalakivel, akit nem szeretek teljes szívemből. Ezt ne felejtsd el! – kis szünetet tartott, de néhány másodperccel később már mondta is tovább – Gondolom érdekel, hogy akkor mégis mi késztetett arra, hogy összejöjjek Sandyvel? Jó kérdés. Már egész kiskorom óta ismerem őt, és mindig is barátok voltunk, fiatalon együtt ökörködtünk. Aztán néhány éve megszakadt a kapcsolatunk, mert Sandy… hogy is mondjam… radikális változásokon ment keresztül… rossz irányba. Össze-vissza váltogatta a barátait, gyakran részeg volt mikor találkoztunk és még néhány drogot is kipróbált. Eleinte megpróbáltam leállítani őt, de ezzel csak én is megutáltattam magamat vele, hogy miért szenteskedem épp úgy, mint a szülei. Nem túl kedves szavakkal melegebb éghajlatokra küldött, és megkért, hogy maradjak ki az életéből. Tudtam, hogy tényleg nem az én dolgom kioktatni őt, és ha eddig nem hallgatott rám, ezután sem fog, ezért el is kerültem őt ahogy kérte. Nem akarom nagyon bő lére ereszteni a dolgot, de a lényeg az, hogy ez év októberében Sandy újra felvette velem a kapcsolatot. Valahonnan megszerezte az új telefonszámom és írt néhány SMS-t bocsánatkérőt is meg azt is, hogy találkozzunk. Nekem nem volt ehhez túl sok kedvem, hiszen már rég lezártuk a kapcsolatunkat és régen sem kötődtünk egymáshoz olyan nagyon., akkor most miért kéne bolygatni a régi dolgokat? De végül is elhívtam őt is, hogy jöjjön el ő is azon a bizonyos napon a vidámparkba. Onnantól kezdve felgyorsultak az események. Te rosszul lettél, ezért elvittelek a lakásomra, majd visszamentem a többiekért. Úgy gondoltam, hogy inkább elmehetnénk így négyesben egy kávéra vagy valamit enni, mert nekem semmi kedvem nem volt hullámvasutazni, miután úgy megijesztettél a hirtelen rosszulléteddel. Nagyon féltettelek, legszívesebben inkább veled maradtam volna, de nem akartam, hogy Nick meg Frankie ott maradjanak Sandyvel a nyakukon és azt sem tudják, hogy vagy. Nick mondott egy helyet, ahonnan nagyon szép a kilátás és jó kaját adnak, szóval elmentünk oda. De amint Frankie befejezte az evést, bejelentette, hogy ő bizony haza akar menni, mert neki ez unalmas. Picit sírt is szegény, mert úgy gondolta, ő tehet róla, hogy megbetegedtél. Nick kapott az alkalmon, vett Frankienek egy nagy fagyi kelyhet vigasztalásként, majd mondván hogy Frankienek tényleg haza kéne mennie, el is húztak együtt. Én meg ott maradtam kettesben Sandyvel. Ő nem várt sokáig. Igen hamar bejelentette, hogy azért jött vissza mert még mindig szeret és reméli lehet még köztünk valami… - Joe megállt a hosszú beszámolójában.

-          Mondd csak, kíváncsi vagyok! – bíztattam, mert tényleg érdekelt, vajon mi késztette arra, hogy összejöjjön ezzel az…eléggé furcsa lánnyal.

-          Hidd el, szerintem nem akarod tudni a történetet. Szánalmas barom vagyok, ennyi. Járok vele és ebből már nem menekülhetek ki – komolyan gondolta, amit mondott, szemeiből mélységes fájdalom kúszott felém.

-          Dehogyisnem! Mennyibe kerül egyszerűen megmondani neki, hogy nem szereted őt és véget akarsz vetni a kapcsolatotoknak? Oké, elhiszem, hogy nem akarod megbántani, de azzal nem oldasz meg semmit, hogy önmagadat kínozva benne maradsz ebben a buta kapcsolatban!

-          Bárcsak igazad lenne, és ha ilyen egyszerűen meg lehetne oldani már rég megtettem volna. Csakhogy nem tudod a történet folytatását… - mielőtt még közbevághattam volna, Joe újra megszólalt – Mint azt te is tudod, tényleg járni kezdtünk Sandyvel. Hogy hogyan vetemedtem ilyesmire, azt megtartom a saját titkomnak. Amit mindenképp tudnod kell ahhoz hogy értsd a dolgokat, az az hogy Sandy megfenyegetett. A vidámparkos este után másnap mellette ébredtem és rögtön ott is akartam hagyni, mert nem emlékeztem rá hogyan kerültem ide. De Sandy már ébren volt és megállított. Teljesen olyan volt mint egy megszállott. Ordítozni kezdett velem, és megesküdött rá, hogyha most elmegyek és szakítok vele, akkor kikürtöli az összes lapnak és mindenkinek, hogy én ejtettem teherbe. Addig egyébként észre sem vettem, hogy Sandy terhes, hiszen előző nap még jól el tudta titkolni éppen gömbölyödő hasát. A vád hallatán először nagyon magabiztosan közöltem vele, hogy úgysem tudja rám bizonyítani az apaságot, mivel ő már néhány hónapos terhes velem pedig még csak most kezdett járni. Sandy viszont nem adta fel, ő mindent jól kitervelt. Azt mondta, úgyis mindenki neki hinne, ha azt mondaná, már több hónapja járunk, én pedig nem tudnám bebizonyítani, hogy nyáron még nem voltunk együtt, hiszen akkor a hírek szerint nem volt barátnőm. De ha ő azt mondja, már akkor is velem volt, mindenki hinni fog. És ha mégis tudnám bizonyítani az igazamat, akkor elmesélné a sajtónak, hogy csak egy egyéjszakás kalandunk volt és attól lett terhes. (Persze Emily te remélem tudod hogy ez nem igaz.) Sandy tényleg a részletekre is figyelt és alapos munkát végzett. Attól félek, tényleg megszállott lett belőle.

-          De hiszen ott van még a DNS teszt, azzal mindent el lehetne intézni! – mondtam hirtelen, nem is reagálva a többi, elég gáz dologra.

-          Igen, ez nekem is megfordult a fejemben néhány nappal később, nem sokkal az után, hogy Sandy szinte kötelezett: tegyem nyilvánossá a kapcsolatunkat. Viszont baba miatt nem szakítanék vele akkor sem, ha a DNS tesztben kiderülne hogy semmi közöm a picihez. Sandy egy őrült boszorkány, de a szíve alatt egy apró élet növekszik. Nem hagyhatom, hogy ez kisbaba egy elmebeteg mellett nőjön fel. A szülésig még valahogy megpróbálom kihúzni Sandyvel, utána majd örökbe fogadhatom a gyereket. Nem az enyém, de megérdemli a szeretetet és a törődést. Nem tehet róla, hogy olyan az anyukája amilyen.

-          Igazad van… És segíteni fogok mindenben, amiben csak lehet.

Joe arcát az ölembe fúrta és csak azt hajtogatta: Ne haragudj, kérlek! Annyira sajnálom.

Tudtam volna rá haragudni? Soha! Őt csak szeretni tudom. Örökké, akármi is lesz.

2009. dec. 4. 22:13 - írta starbucks

legszívesebben úgy köszönnék hogy "gólyamentes, légyben gazdag jó estét!", de ezt ti sajnos nem értenétek :( csak sajnos még túlzottan a tegnap esti premierelőadásunk hatása alatt vagyok, és ez a mondat például elhangzik a főszereplő fiú szájából mikor békává változik :D hümm... hát gondolom még mindig halvány kékeszöld gőzötök sincs róla, mi a hülyeségem oka, de azért remélem el tudjátok képzelni milyen sokkhatás alatt van az ember, mikor túl van egy színdarab premierjén :)

Tehát. Elővéve egy fokozattal talán normálódottabb felem: Háj evribádi ismét, egy hónap totális szünet után! Remélem azért legalább egy-két olyan lény akad, aki örül a tudatnak, hogy még élek és nem csapott meg az áram egy mikrofonon keresztül vagy estem le a színpadról gyakorlás közben. De még ha nem is adódik efféle egyén, én azért itt vagyok, hogy jártassam a hatalmas szám. ;) Minő öröm, vastapsot kérek ám!!!:D

Na jólvan, jólvan abbahagyom, mielőtt még totálisan és menthetetlenül az agyatokra mennék *angyalka-arcocska*. Megpróbálok rátérni a lényegre. Mondjuk ebbe elég nehéz belevágni, mivelhogy mostanában semmit nem termeltem írás terén...... pontpontpont. Pedig még mindig elkötelezett híve vagyok a sztorizgatásnak, dehát gondolom megértitek, hogy amikor minden hétköznap este 9-kor hazaesik az ember úgy, hogy aznap még nem is tanult, akkor nem az az első dolga, hogy fogja magát számítógéppel a hóna alatt és nekiáll regényt írni. Habár lehet van köztetek ilyen:D Nem tudom. Én már kevésbé kötődöm a géphez, ami nagyon jó. :)   Ettől függetlenül azért én még nem szeretnék bezárni. Mostanában sokan bezártak ilyen okoknál. De én szeretem a blogom, és örülök neki, hogy vagytok itt páran (legalábbis remélhetőleg) akik szívesen olvassák az én kis virtuális firkantmányaimat. Előre is szólok azért, hogy részek továbbra sem lesznek túl nagy gyakorisággal. karácsonyig még össze kell hoznunk egy betlehemest, vár még rám nem 1, nem 2 dolgozat, ja és hát valami sweet sixteen bulit kéne csapnom magamnak... Sűrű program. De meg fogok próbálni írni néha, és részt hozni ;) Persze ha még mindig lesz, akit érdekel. :)

Na jó, ez már megint ilyen iszonyatosan hosszú értelmetlen baromság lett, légyszi ne haragudjatok azért annyira, jó? :P És még mielőtt elfelejteném, ajánlom figyelmetekbe a következő könyveket: Evermore (+folytatása:Blue Moon), Evernight. Félreértés ne essék, semmi közük egymáshoz. és azt is hangsúlyoznám, hogy nem Twilight koppintások!!! Én személy szerint jobban szeretem ezeket a könyveket (ne öljetek meg azért légyszi :$). Nagyon-nagyon jóóók!!!! Nem lehet őket letenni! Szóval nem ám csak kockulunk csajok! Menjetek ki a szép decemberi napokon a friss levegőre, olvassatok és hasonló szépségek. :)

Szép adventi heteket!!!!

 

2009. nov. 1. 17:00 - írta starbucks

mosolyokban gazdag szépjó estét :)

az a nagy helyzet, hogy írtam egy részt. szinte hihetetlen, még számomra is. Picit több mint egy hét alatt összehoztam egy új fejezetet. :O Meglepődés a köbön. A dolognak persze van egy másik fele is, miszerint nekem nagyon nem tetszik ez a drágalátos részecske. És most ezt tényleg nem önbizalomhiányból mondom, de... rövid is és uncsi is. Mostanában olyan bénákat írok. A többi storymban is, amik még nincsenek közszemlére téve a világhálón. Na mindegy, bí heppi, majd csak visszajön az a bizonyos írói véna, ami nekem sok mindenki szerint van. ;)

Egy komolyabb nevezzük úgy problémáról is írnom kell nektek, mert érinti a történetemet is, vagyis annak a folytatását. Egészen pontosan arról beszélek én itt, hogy elég lassan fognak részek érkezni. Az ok egy musicalcsoport, amire járni kezdtem, merthogy részben kértek rá, részben meg van is hozzá kedvem. Eredetileg úgy volt, hogy csak szerdánként és péntekenként lesz 3 vagy 4 órás próba, de kiderült, hogy decemberre beraktak nekünk egy előadást.... és a darabon még bőven van mit gyakorolni. Ezért múltkor lediktálta a rendező, hogy mikor lesznek novemberben a próbák, és nagyjából leszédültem a színpadról, mert lesz 2 vagy 3 olyan hét is, amikor hétvége kivételével minden nap menni kell. Ki tudja hány órára... De most nem fogok kilépni, épp amikor elkezdtem. Tehát ezt azt jelenti, hogy novemberben nagyon kevés lesz az időm, mert ugye tanulni is kell valamikor. Én is nagyon sajnálom, hogy nem fogok tudni írni, maximum hétvégén, hiányozni fog komolyan, de nincs mit tenni, valahogy el kell viselni ezt is.

Egy másik dolog, ennek semmi jelentősége nincsen, csak gondoltam bejelentem, hogy mindenki tudjon róla. Valószínűleg dizájnváltás lesz, mert nem tetszik, hogy ilyen keskeny sávban van a szöveg. Így nehezebb olvasni picit szerintem.

Hát akkor jöjjön aminek jönnie kell! :D Remélem azért marad még egy két olvasóm, annak ellenére hogy ilyen csigalassúságú módon termelem a fejezeteket. xP Jó szelet, és ne depizzétek halálra magatokat a suli miatt :P Habár én azt teszem :D De segáz. Elkezdek visszaszámolni a téli szünetig, így talán túlélem.

Egy kis nyár feelingnek itt egy szám:  http://www.youtube.com/watch?v=6pHaBstZQ40      Én nagyon szeretem, totálisan a gyönyörű nyaramra emlékeztet :) De ugyanígy a Fly with me is a JoBrostól, de azt most nem linkelem be, megtaláljátok ti hamar, hiszen elvileg fan itt mindenki. :]

 

 

                                                    

 

12. fejezet

Utálok telefoncsörgésre ébredni. Hangsúlyozom még egyszer: utálok! Szimplán attól is elmegy a kedvem, ha magamat így kell kelteni, mármint telefonnal, de ráadásul, ha hívás miatt ébredek fel, hát… el van cseszve a napom.

Ma éppen ez a fenomenális dolog történt meg velem. Reggel, egészen pontosan 6 óra 27 perckor a mobiltelefonom éles berregésbe kezdett. Talán nem fogtok meglepődni, ha azt mondom, a csengőhangom is a Jonasokhoz kötődik. Egészen pontosan az én drága Frankiemhez, aki valamelyik unalmas percében felvette a telefonomra, amint Joeval Lady Gaga Poker face c. számát eléggé egyéni stílusban éneklik. Tudniillik ezzel a számmal engem a sírba lehet kergetni. És ha a srácok nagyon fel akartak idegesíteni, csak benyomták ezt a számot. Aztán egyszer nem volt senkinek sem kéznél ez a szám, így Joe Lady gagát utánozva énekelni kezdte. Onnantól kezdve szinte meg is szerettem, hiszen Joe igen tehetséges imitátor és még a pillantásokat is élethűen visszaadja vagy ahogy Gaga vonaglik… az szintén eléggé vicces. Szóval amikor megláttam, hogy Frankie felvette a telefonomra az ökörködésüket, be is tettem csengőhangnak ezt a hangjegyzetet. Legalább van min nevetni ha hív valaki. De már el is tértem a témától.

Tehát ez a reggelen anyukám volt az az áldott személy, aki felhívott. El sem tudtam képzelni, ilyen kora reggel mi a fenéről akarhat társalogni.

-          Hello anyu! – köszöntem bele a telefonba a legálmosabb hangomon, majd kihangosítva ledobtam a takaróra.

-          Jó reggelt drágám. Tudom, hogy korán van és valószínűleg én ébresztettelek, de nagyon fontos dologról van szó. Az apád. Rosszul van…

Kiröppent a szememből minden fáradtság, és azzal a mozdulattal, amivel a telefont a számhoz tartottam ki is pattantam az ágyból.

-          Tessék? – kiáltottam bele – Mi a baja?

-          Valószínűleg… kicsim, kérlek ne ijedj meg nagyon, de… apának szívrohama volt az éjjel – mondta anya egy kis szünet után halkan a telefonba.

Nem tudtam válaszolni, a testem elgyengült a hír hallatán. Még hogy ne ijedjek meg?! Hiszen imádom aput, ő a mindenem, a legeslegjobb apa a világon, ha meghalna, én is vele halnék meg! Könnyek szöktek a szemembe, a szívem egyre hevesebben vert. Miért kell az életnek már megint engem megleckéztetnie? Ilyen sok rosszat tettem volna, hogy mindig nekem kell szívni? Mérges voltam, szomorú, csalódott és leginkább nagyon aggódtam. Magamnak is nehéz volt először bevallani, de valamiért már kiskorom óta jobban kötődtem apához, mint anyához. Talán azért is, mert sokkal jobban hasonlítok rá. Emiatt is volt olyan nagy a félelmem, hogy apának komoly baja lesz.

-          Odautazom – csak ennyit tudtam mondani anyának 2 perc szenvedés után. Abban a pillanatban csöppet sem érdekelt az iskola, hogy lemaradok az előadásokról, és hogy katalógus is lesz a mai gyakorlaton. Apa beteg és ő mindennél fontosabb.

-          És az iskola? – próbált anya célozni

-          Szerinted tudnék így magammal bármit is kezdeni ott? Amikor tudom, hogy apu a kórházban fekszik talán épp eszméletlenül – sírtam.

-          …Rendben, gyere ide. Úgysem tudnálak lebeszélni… - anyu nem próbálkozott sokat, úgyis tudta, hogy erről most nem tud meggyőzni. És valószínűleg azt is tudta, hogy azzal csak rosszabbat tett volna, ha nem mondja meg már most a rossz hírt, hanem kímélni próbál és csak este vagy holnap szól, hogy apa kórházba került. Akkor nagyon megharagudtam volna rá.

-          Szia, majd hívlak ha leszálltam a gépről.

-          Vigyázz magadra, szeretlek!

-          Én is – leraktam.

Néhány perc alatt összedobáltam a legfontosabb cuccaimat, majd írtam egy rövid levelet Winnienek, hogy mi a helyzet.

1 órával később már a Dallasba tartó gépen ültem türelmetlenül, egyfolytában aggódva…

 

 

 

 

 

 

-          Szia apa!! – léptem be 6 órával később a kórterembe, ahol édesapám feküdt. Előre elhatároztam, hogy nem akarom mutatni apának, mennyire aggódom érte, hanem megpróbálok vidám lenni és őt is felvidítani. Sokkal rosszabb neki is, ha ott vagyok vele, de csak sírok és nem tud velem mit kezdeni. Persze tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, amikor látom, milyen állapotban van … de erősnek kell lennem, ki fogom bírni sírás nélkül.

-          Itt vagy, Emily kincsem? – kérdezte apa halkan a nagy paplan alól. Vékony és öregedő teste szinte eltűnt a nagy ágyban, hangja erőtlen volt.

-          Itt apa, hát persze – léptem oda az ágy mellé, magam alá húztam egy széket és megfogtam apa kezét – Hogy vagy?

-          Jól vagyok, csak nagyon fáradtnak érzem magam. És a lábaimat valahogy nem érzem… a doktor úr azt mondta ne aggódjak emiatt, de azért mégis félek egy kicsit.

-          Hidd el, csak pihenésre van szükséges és újra minden rendben lesz – mosolyogtam, de belül mardosta a lelkemet a félelem. Mi lesz apával?

-          Én is remélem, hogy így lesz. Ugye nem haragszol, ha most alszom egyet? Olyan hamar elfáradok… ha felkeltem, majd beszélgetünk, mesélsz nekem a filmforgatásról. Az én kicsi lányom rendező lesz, el sem hiszem – suttogta inkább már csak magának. Néhány könnycsepp gördült le az arcomon. Most, ebben a pár percben jöttem rá, hogy akármilyen rettenetes is elfogadni, de lassan a szüleim fognak az én segítségemre szorulni, és nem én az övékre. Igen, sajnos öregszenek. És ez betegségekkel, nehézségekkel jár. Nekem pedig fel kell nőnöm… igazán. Nem játszhatom örökké a kisgyereket, és nem várhatok majd mindig arra, hogy apa vagy anya elintézi helyettem a nehéz ügyeket. Ennek vége.

Kimentem a kórteremből, mert apa már el is aludt, szinte 2 perc sem kellett hozzá. Nem akartam elmenni az otthonunkba. Itt akartam lenni, mikor apu felébred. Kiszemeltem magamnak a folyosó végén egy hatalmas bőrfotelt, amit kifejezetten a látogatóknak szántak. Már épp készültem, hogy elfekszem és én is alszom egy egészen aprót (eléggé fáradt voltam), mikor a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Úgy tűnik, ma egy perc nyugtom sem lesz…

-          Tessék! – vettem fel a telefont, meg sem nézve ki keres.

-          Hát te meg hol a csudában vagy? Miért nem szóltál, hogy Dallasba utaztál? – jött a túlsó végről Joe felháborodott hangja.

-          Szeretem, hogy olyan udvariasan tudsz köszönni – gúnyolódtam – Mellesleg honnan tudod, hogy itt vagyok? – ezen tényleg meglepődtem. Tisztán emlékeztem rá, hogy Joenak nem szóltam róla, hogy Dallasba utazom a szüleimhez. Erre ő mégis kiderítette! Talán van valami titkosügynökség-hálózata?

-          Áh, az mindegy, csak a suliban megkérdeztem Kathlintől nem látta-e Mattet, és ő mondta hogy igen, én meg megkerestem, de Matt nem volt ott, így csak a folyosón futottunk össze az egyik előadás után. Ő mondta, hogy reggel Winnie felhívta, hogy…

-          Köszönöm Joe, elég lesz – szakítottam félbe türelmesen.

-          Szóval miért is nem szóltál, hogy elmész? És mit keresel ott? – vette elő megint a számon kérő hangnemet.

-          Nyugodj meg, Joe kérlek. Nem vagyok a kislányod, nem kell mindenről beszámolnom neked. Egyébként ha ennyire jók a forrásaid, azt már nem tudtad kideríteni, miért jöttem ide?

-          Hát az úgy volt, hogy…. Amint megtudtam, hogy nem vagy LA-ban, felhívtalak. A részleteket már nem kérdeztem – magyarázkodott.

-          Na tessék. Nem gondolod, hogy kicsit lobbanékony vagy?

-          Jó, ne haragudj. – Milyen gyorsan megadta magát! De hát most tényleg nekem volt igazam, miért kell így felkapni a vizet?

-          Nem haragszom. Egyébként, ha még érdekelne… Azért vagyok Dallasban, mert apukám éjjel szívrohamot kapott. Reggel anya felhívott, és én az első géppel iderepültem. Apa még most is itt fekszik bent a kórházban, nagyon gyenge, és néhány mondat beszélgetéstől teljesen elfárad. De… ami a legrosszabb, hogy… nem érzi a lábait. És azt mondták neki ne aggódjon emiatt, de én akkor is annyira félek, hogy esetleg lebénul, és nem tud majd dolgozni, és… istenem, annyira nehéz felnőttnek lenni – a hangom elcsuklott, kitört belőlem a sírás. Eddig bírtam magam türtőztetni. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Joe a telefonon keresztül próbált vigasztalni.

-          Emily, nem kell feladni a reményt, az orvosoknak biztos igazuk van, értik a dolgukat. Ha azt mondják el fog múlni, akkor úgy is van. Kérlek, ne sírj, apukádnak is csak rosszabb, ha szomorúnak lát – ilyen és ehhez hasonló vigasztaló mondatok hangoztak el a részéről. De még így is legalább 10 percig nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek.

Végül inkább elbúcsúztam Joetól, és megígértem, hogy felhívom még később. Ő nem túl nagy lelkesedéssel, de beleegyezett, hogy lerakjam, mert szerinte most szükségem van valakire, akinek kibeszélhetek mindent. Erre azt mondtam, hogy itt van anyukám, majd vele megbeszélem a dolgokat. Persze anya nem is volt ott velem, neki muszáj volt elmenni dolgozni, de így legalább Joe lelke megnyugodott.

 

Egész nap a kórházban maradtam, ha apa felébredt mindig bementem hozzá beszélgetni, de 10-15 percig tudott maximum figyelni. Egy kicsit tudtam aludni kint, az egyik fotelban, de annyira azért nem volt kényelmes. Este 11-kor az ügyeletes nővér kedvesen megkért, hogy menjek haza és pihenjem ki magam, ma már úgysem tudok apával beszélni, ő már altatót kapott. Ezért fogtam gyorsan egy taxit és hazamentem az otthonunkba, ahol már anya várt a jó öreg házi vacsorával.

Néhány napig még Dallasban maradtam, napjaim nagy részét bent töltöttem apa kórtermében. Joe emailben elküldte az anyagokat, amit a suliban vettek, de tanulni se erőm, se időm, se kedvem nem volt. Tudtam, hogy ezt így nem folytathatom, muszáj lesz tanulnom, mert nagyon le fogok maradni, a vizsgaidőszak pedig vészesen közeleg. Ezenkívül pedig Joeval is neki kéne látnunk a videó elkészítésének. A kötelességek visszahúztak LA-ba. Újabb dolog volt ez, amiben meg kellett mutatnom, hogy felnőtt vagyok. Nem irányíthattak az érzelmeim, vagy az, hogy féltem apát és vele akarok lenni. Tudtam, hogy a helyemben ő is tenné a dolgát. A feladatok nem várnak meg minket, nekünk kell őket minél előbb elvégezni.

Ezért december 4-én, csütörtökön visszamentem LA-ba.

 

 

 

 

 

 

 

Este 6-kor érkeztem meg a lakásunk ajtaja elé. Mielőtt beléptem volna, azon járt az eszem, hogy szegény Winnienek már biztos elege van belőle, hogy én állandóan csak úgy eltűnök, és mindig van valami dráma az életemben. Persze ez most kivételes eset volt, mert most apáról volt szó, és nem Joeról. De akkor is elég nehéz lehet mellettem élni…

Kinyitottam az ajtót. Szokás szerint szólt a zene a konyhában és az illatok alapján Winnie főzött valamit. Átvágtam a kis nappalin, rögtön a konyhába vezetett az első utam.

-          Szia Winnie!!

Beléptem a kicsi konyhába, Matt és Winnie éppen egymást falták. Hát ilyen nincs, hogy én állandóan rájuk nyitok! Már biztos nagyon elegük van belőlem…

-          Bocsiii – vörösödtem el ahogy szétváltak és rám néztek. Winnie rögtön megölelt és lenyomott két puszit.

-          Jaj szia Emily, nem is számítottunk rád!!! Semmi gond nincs, így legalább 3-asban vacsorázunk – Winnie, mint mindig, most is aranyosan kezelte a helyzetet, de én azért nem éreztem túl jól magam, hogy megzavartam a romantikus vacsorájukat.

-          Dehogy is, nem zavarlak titeket, hiszen nem úgy készültetek, hogy itt leszek. Azt hiszem, átugrom Joehoz. Úgyis terveztem, hogy szólok neki: itthon vagyok, de így legalább személyesen meglepem – mosolyogtam.

-          Ne csináld már, Emily, most értél haza, nem fogunk kikergetni a közös lakásunkból! Igaz Matt?

-          Pontosan! Maradj nyugodtan! – helyeselt Matt.

-          De így jobb lesz mindenkinek! Nem fogok sokáig maradni Joenál, még este beszélgethetünk, de legalább a vacsit hadd egyétek meg kettesben.

Úgy tűnt, lassan a szerelmespár is beadja a derekát.

-          Hát rendben… De este el kell mesélned, hogy mi újság apukáddal. Nagyon aggódtam érte. Jobban érzi már magát?

-          Talán egy kicsivel… Sajnos nem sokat javult még az állapota, a lábát még mindig érzi és gyenge. De már tovább ébren bír maradni és többet beszél. Na, majd ha hazajöttem, részletesen beszámolok. Most megyek is, hogy ne olyan későn érjek Joehoz. Jók legyetek, jó vacsorát az étvágyhoz! – kacsintottam, majd 2 puszi után ismét kiléptem a lakásból.

 

 

Joe kocsija a helyén volt. Ennek örültem, mert így nem potyára utaztam kb. háromnegyed órát. Az ki volt zárva, hogy gyalog vagy taxival ment volna valahova, mert mindig az imádott Cadillacjén száguldozott.

Beszálltam a liftbe és a legfelső emelet gombját nyomtam meg. Alapvetően jobban szeretem a lépcsőt, mert ott nincs gáz, ha áramszünet van, de azért tizenvalahány emeletet mégsem szoktam végigcaplatni, hanem liftbe szállok, és az utat végigimádkozom, hogy ne ragadjunk be. De szerencsére semmi gond nem volt, épségben felértem egy röpke perc alatt.

Amíg a lakáshoz értem, azon gondolkodtam, hogy remélem Joe örülni fog nekem. Néha olyan kiszámíthatatlan tud lenni és furcsán reagál dolgokra. De azért csak ínyére lesz a dolog, hogy 3 nap távollét után rögtön hozzá jövök. Telefonon legalábbis állandóan hajtogatta, mennyire hiányzom neki…

3 rövidet csengettem, ez volt az én jelem, ebből Joe mindig tudta, hogy én vagyok az. Hallottam is a lépteit, ahogy közeledik az ajtó felé. A következő pillanatban pedig… pedig kitárult az ajtó, Joe állt előttem, de… olyan arccal, mint akibe kést döftek, de legalábbis 3 citromot megetettek vele. Kinyitottam a szám, hogy megkérdezzem mi történt, de rátette a kezét:

- Ne mondj semmit, majd úgyis megtudod – hangja könyörgő volt és kétségbeesett. Nagyon erősen magához szorított, mintha soha nem akarna elengedni. El sem tudtam képzelni, mit lehet a baj, de ettől még nagyon sajnáltam – Gyere, menjünk be. Feltűnő lesz, ha túl sokáig kettesben vagyunk – súgta a fülembe. De kinek lesz feltűnő?!

- Rendben, menjünk – nem mondtam többet. Azt mondta, úgyis mindent meg fogok tudni. Leraktam a kabátom és a táskám, majd követtem Joet. A nappaliba tartott, ahol még láttam a vacsora maradványait. Jobbra fordultam, mert Joe arra ment…

- Szia! – köszönt nekem egy barna hajú, magas lány. Minden bizonnyal Sandy. De amin sokkal jobban meglepődtem, hogy Sandy hasa igencsak nagy volt… és biztos nem azért, mert kövér. A lábai igazi modell-lábak voltak. Elakadt a lélegzetem. Hiszen Joe azt mondta, már régóta ismerik egymást Sandyvel. Ezek szerint lehet hogy azért jöttek össze, mert Joe még korábban…

- Hello – nyögtem ki nagy nehezen, de levegőt alig kaptam. Nem úgy tűnt, hogy Sandy nagyon be akarna mutatkozni, ezért én sem firtattam a dolgot. Inkább egy székre és egy nagy pohár italra lett volna szükségem.

- Gyere, ülj le – mutatott Joe egy székre maga mellett. Nagy nehezen el tudtam menni odáig, de a székre már szinte ráestem, el is szédültem – Hogy van apukád? – Joe próbálta oldani a hangulatot, de láttam mindkettőjükön, hogy eléggé maguk alatt vannak. Az egész helyzet annyira furcsa volt és érthetetlen. És ráadásul még haragudtam is Joera, hogy miért nem tudta velem megosztani, hogy sikerült teherbe ejtenie egy lányt. Ennyi volt a tisztasággyűrű is? És ha már a közös gyereküket várják, mért nem szeretik egymást? Mert erre már sikerült rájönnöm, hogy túlzottan nincsenek oda egymásért. Vagyis Joe biztos nem.

Az agyam felrobbanni készült. Alig bírtam válaszolni Joenak.

-          Már javult kicsit a helyzete. De még mindig nem engedik haza, és a lábát sem érzi.

-          Értem. Remélem azért nem lesz ebből nagy gond. Biztos csak átmenetileg ilyen rossz a helyzet – válaszolt röviden Joe. Nem nagyon ment a társalgás, túl erőltetett volt a helyzetünk. 2 lány Joeval együtt, az egyik elvileg a barátnője és terhes, a másik meg semmit nem ért és szerelmes Joeba, elvileg.

Hirtelen Sandy törte meg a csendet.

-          Joe, azt hiszem én lassan elindulok haza. Legalább másfél óra az út és holnap reggel már dolgoznom kell.

-          Rendben, akkor lekísérlek – állt fel azonnal a helyéről Joe – Itt maradsz még, Emily? – fordult hozzám.

-          Persze, itt leszek – feleltem kómásan

Sandy felvette a kabátját, vállára a táskáját és kimentek a lakásból. Ott maradtam egyedül pár percre az összes dilemmámmal. Ez a rövid idő is évezredeknek tűnt. Annyira zavart, hogy nem értek semmit ebből a dologból. Végiggondoltam Joe miket mesélt Sandyről, de alig néhány dologra emlékeztem. Soha nem beszélt róla sokat. Arról meg végképp nem, hogy terhes. Pedig a hasa nagysága alapján már legalább 5 hónapos lehet a baba!

Gondolataimat az ajtó nyílása zavarta meg. Joe csak lassan csoszogott el a nappaliig, szinte éreztem, hogy nem akar belépni. De azért nagy nehezen sikerült a szemem elé kerülnie. Persze nem kerteltem, már majd kilyukadt az oldalam a kíváncsiságtól.

- Mégis miért nem tudtad elmondani, hogy Sandy gyereket vár tőled?!?!

 

 

 

 

 

2009. okt. 22. 16:08 - írta starbucks

megérkezett a szülinapi torta gyertyával és cukordarabkákkal :))))

egyébként meg csocsesz angyalkáim :)

írtam részt... és akkor most inkább nem magyarázkodom a körülményekről, tudjátok már ti azt jól.

sajna nincs időm túl hosszú bevezetőbaromságot írni, sorry /: pedig az a legbulibb :P csak néhány nagyon fontos megjegyzést fűzök a részhez: 1. Józsikám (suddenly) drágám. Nálad is volt valami olyan rész, hogy a lány Joe szobájában volt és talált verseket. és itt is lesz ilyen. de nem koppintásból írtam!*jókislányfej*remélem elhiszed *-* 2. Nem kell meglepődni, direkt írtam bele Starbucksot a kávézónál :D 3. Az a bizonyos vers extragagyi lett, szóval úgy olvassátok :D én meg a versírás... hát az nem passzol sajnos. 4. A végét eléggé elsiettem és nem is így akartam befejezni, hanem még lett volna egy rövid részlet, de az most mégsem illik bele a képbe, szóval az majd később fog kiderülni ;) Azért remélem elégedettek vagytok a fejezet hosszúságával.^^

most ennyi lenne, öröm-bódottá mindenkinek, aztán  heppi hálidéééj!!!!

 

 

 

11. fejezet

Becsukott szemmel feküdtem az ágyban. Nem tudtam hol vagyok, azt sem, mennyit aludtam és hány óra van. Sötétség lepte el a szobát, de ettől még nem voltam biztos benne, hogy este van, hiszen lehúzhatták a redőnyt is teljesen. Nem akartam kinyitni a szemem, mivel nem is túlzottan érdekelt hol vagyok. Örültem, hogy itt nyugalom van és csönd. Szörnyűséges álmaim voltak, de egyben teljesen őrültek is. Az egyikben Joe és én voltunk. Sétáltunk egy hatalmas, napfényes mezőn, kézen fogva. Mindkettőnk arcáról csak úgy sugárzott a boldogság. Aztán egyik pillanatról a másikra beborult az ég és viharfelhők leptek el mindent. A szél is feltámadt. A szívemben szétáradt a félelem. Ránéztem Joera, azt remélve, hogy az megnyugtat majd. De ő… úgy tudom mondani, hogy az alkalomnak nem megfelelő arcot vágott. Mintha valamit nagyon sajnálna és nem akart volna megbántani, de mégis megtette. A vihar egyre erősebb lett már zuhogott az eső. Az erős széltől már alig tudtuk egymás kezét fogni, mind távolabb és távolabb kerültünk egymástól. Mintha valami rángatott volna minket szét. Mintha ott lebegett volna köztünk valami sötét alak, valami hatalmasabb, erősebb és kegyetlenebb nálunk. Végül már csak egyetlen ujját szorítottam, de hirtelen az is kiszakadt a kezemből. Joet elragadta az a megfogalmazhatatlan valami és repült fel a háborgó mennybolt felé. Én csak álltam ott, könnyeim csorogtak végig az arcomon és kiabáltam utána, hogy szeretem. Az álmom legvégén egy óriási kacagást hallottam fentről, ami szinte beterítette a rétet és úgy éreztem összenyom, mintha súlya lenne.

Ez volt a legutolsó álmom. A többit nem is szeretném elmesélni, azok talán még ennél is iszonyatosabbak voltak. Ennek sem tudtam igazán visszaadni a hangulatát szavakban, mert ezt nem lehet megfogalmazni.

Így maradtam továbbra is, fekve az ágyon, de szemhéjaim szép lassan felemelkedtek. Az utolsó dolog, amire elalvásom előttről emlékszem, hogy Joe berakott a kocsijába és valahova elindult velem. Ezek után azonban üres tér van, nem tudom mennyi idő telt el és vajon most hol vagyok.

Lassan kezdtem megszokni a szobában uralkodó sötétséget és így már nem is volt olyan éjfekete minden. Halvány fénycsíkot láttam átfutni a szobán. Valószínűleg az ablakon keresztül szűrődött be. Ezek szerint nappal van. Továbbvittem tekintetemet a helység többi részébe is. Nem sok mindent tudtam kivenni. Az ajtó balra volt az ágytól, azt picit megvilágította az a kis fény. Az ágy mellett, amin feküdtem egy polc állt, amin sok tárgy árnyát véltem felfedezni, de egyiket sem ismertem fel. Még egy dolog volt, amit sikerült felismernem. A velem szemben lévő falra egy gitártok volt felakasztva, közepén egy nagy felirattal: Joenak, 21. szülinapjára. „A srácok”. Ebből az egyetlen dologból természetesen rögtön meg is tudtam, hol vagyok. Joe szobájában. Többször is jártam már a lakásában, de ide soha nem merészkedtem be. Úgy éreztem, ez a saját kis szentélye, és mivel nem vagyok a barátnője (mármint abban a szerelmi értelemben) , nem éreztem magam feljogosultnak arra, hogy belépjek az ő egyéni világába. Kuncsorogni meg természetesen nem akartam, hiszen szíve joga nem beengedni. Most viszont mégis éppen itt voltam. Ezen a rejtett helyen, ahol még soha nem jártam. És ráadásul ő maga, Joe hozott ide.

Felébredt bennem a kíváncsiság, rémálmaim kezdtek elhalványulni. Lassan feltápászkodtam az ágyban, füleltem, vajon tényleg nincs-e kint senki. De semmilyen hang nem szűrődött be, így arra következtettem, teljesen egyedül vagyok. Óvatos léptekkel az ablakhoz mentem, de ahogy közel értem, észrevettem, hogy ez nem is egy ablak, hanem a terasz ajtaja. Lassan húztam fel a redőnyt, mert a szememnek még mindig rosszul esett a hirtelen erős fény. Az egész szoba fényárban úszott, kint egészen napos idő volt novemberhez képest. Kinéztem a nagy ajtón. Csak egy egész kicsi terasza volt, egyetlen székkel, mellette egy asztalka. Viszont a kilátás egyedülálló volt. Persze, tudtam jól, hogy Joe ezt is rengeteg pénzért szerezte, de attól még miért ne gyönyörködhetnék benne?!  Los Angeles talán egyik legszebb részére lehetett innen rálátni. Legalábbis eddig ez tetszett a városban a legjobban. Egy darabig még élveztem a napsütötte, nyugodt tájat. Jó hatással volt ez a borús gondolataimra és hangulatomra. A zöld fák és a madárcsicsergés mindig felvidít.

Visszafordultam a szoba felé. Tekintetem végigpásztázta az egész helységet. Jó ízléssel rendezték be, és fiú szoba létére egész rend uralkodott. Persze akár akkor is összepakolhatott Joe, mikor idehozott… hiszen én mélyen aludtam. Az sokkal inkább Joera vallana, minthogy mindig pedáns rendben tartja a szobáját. Így világosban megnéztem mik állnak az ágy melletti polcon. Legalul könyvek voltak, egy pár cím ismerősen csengett. Mellette néhány újság, nem igazán ismertem őket. A felette lévő polcon néhány díj állt, de gondolom nem az összes. Biztos testvériesen megosztozott a 3 tesó, hogy ki melyik díjat kapja meg a szobájába visszavonulásuk idejére. Mindenesetre tetszett, hogy nincs telepakolva az egész szoba kis szobrokkal meg mindenféle díjjal. Az eléggé egoista lenne, véleményem szerint. A következő szinten voltak talán a számomra legérdekesebb dolgok: családi és baráti fotók. Ami a legjobban tetszett, az egy családi fotó volt. Joe rettentő idióta fejet vágott rajta, rosszabb volt, mintha mosolyport öntöttek volna rá. Maximum 16 éves lehetett rajta. Nick állt mellette és éppen rá nézett, eléggé kiábrándult fejjel. Elmosolyodtam. Annyira ismerős volt Nick tekintete. Én is így szoktam nézni, ha Joe már tényleg a határokat súrolja betegességével. Nick mellett Kevin nyújtózkodott, neki valószínűleg nem volt ínyére a fotózás. Éppen olyan volt, mint aki 2 perce szállt ki az ágyából, és még fogat mosni sem volt ideje. A felső sorban Mr és Mrs. Jonas álldogáltak. Id. kevin próbálta tartani a frontot egy bizonytalan mosollyal, felesége viszont Frankiet próbálta a kamera felé terelni. Azaz hogy nézzen a kamerába. Persze ez sikertelen kísérlet volt, a kissrác igencsak durcás pofit vágott, tüntetése jeléül pedig még a földre is leült és karjait összefonta a mellén. Nem tudom igazán jól elmondani, ami a képen volt. Nagyon tetszett, annyira igazi volt és őszinte, jobban tetszett sok ceremóniaképnél vagy fotózáson készült profi képnél. Azok közül is jónak találtam néhányat, de miután Joe mesélt róluk, már tudtam, hogy nem mindig volt olyan őszinte az a mosoly az arcán. Főleg ha éppen egy szakítás után kellett a vörös szőnyegre lépniük.

A többi képet is megnéztem. Akadt néhány kép, ami sztárokkal készült, de a legtöbb fotón átlagemberek arca nézett vissza rám. Ezek szerint Joenak tényleg nem csak hírességek a barátai.

Továbbhaladtam a szobában. A teraszajtótól jobbra állt Joe íróasztala. Ezen nem volt rend, amin nem lepődtem meg. Ott nálam sincs soha. Odaléptem az asztalhoz. Nyitott jegyzetfüzetek álltak halmazban, meg néhány vastag tankönyv. Felfedeztem egy spanyol-angol szótárt is. Ha erre valaki ránéz biztos arra gondol, hogy Joe szorgosan tanul. Ami részben igaz, de azért semmiképpen nem róla mintáznák a szorgalom szobrát. Ezen a bútordarabon is állt néhány fénykép. Ezeket is megnézegettem. Meglepődtem, mikor felfedeztem egy közös képünket. Még szeptemberben készült, Frankie csinálta rólunk, amikor itt lakott 2 hétig Joenál. A kisfiúból nagy fotós lesz, ha mindig ilyen jó pillanatfotókat tud majd csinálni. Ha nem csalnak az emlékeim, itt éppen egy focimeccset néztünk. Joeval van egy közös kedvenc csapatunk, és eldöntöttük, hogy aznap együtt szurkolunk a tv előtt. Frankienek sikerült azt a pillanatot lekapni, mikor a győztes touch down-t megszerezte a csapatunk, mi pedig átszellemülten vigyorgunk, és egymás nyakába esünk örömünkben. Ami talán még viccesebb, hogy a hajam tele van pattogatott kukoricadarabokkal, mert Frankie nagyon viccesnek találta, hogy belenyomkodja őket a hajamba. Bátyja pedig, akinek egy kicsivel sincs több esze, szintén kapott az alkalmon és kukoricát dobált a hajamba az unalmasabb percekben. Ez a képet én is nagyon szerettem és annak nagyon örültem, hogy Joe kirakta, ráadásul ilyen jól látható helyre. Ezért még megérdemel majd egy ölelést.

Ismét rápillantottam a jegyzetekre. Néhányon úgy tűnt, csak hirtelen felfirkantotta Joe, de volt olyan is, ami többször átdolgozottnak tűnt. Azt gondoltam, valamilyen házi dolgozat darabjai lehetnek, de ahogy beleolvastam, rájöttem, hogy ez valami egészen más. Dalszövegek voltak, azaz még csak versek, mert kotta nem volt sehol sem. Felemeltem az egyiket, amire 3 nappal ezelőtti dátum volt írva. Az írás alapján ezt valószínűleg csak úgy leírta, ahogy jött, nem gondolkozott rajta. Nem volt benne áthúzás, de biztos voltam benne, hogy ezt zsigerből írta, nem pedig egy másolat, mert sietős volt az írása és nem a legszebb. De azért el tudtam olvasni.

„Mindegy, hogy éjszaka van vagy nappal

A fejemben mindig csak Ő jár.

Ahányszor látom magam előtt az arcát

Nem tudom eldönteni, mit érez.

Vajon ő is úgy szenved, ahogy én?

Vajon neki is álmatlan éjszakákat szerez,

Hogy nem tudja, én mit érzek?

Nem tudom. Nem tudok semmit.

Nehéz így minden nap: látni őt

De nem mondani szerelemmel:

Szeretlek!

Érinteni őt, de soha nem érezni,

Ahogy ajkaink összeforrnak.

Rámosolyogni szeretettel

De nem mondani neki,

Hogy mennyire szeretem gyönyörű mosolyát.

Ha kimondanám,

Ha csak egyszer igazán őszinte lehetnék!

De képtelen vagyok megtenni,

Félek attól, hogy ő nem viszonozná.

Féltem magamat, hogy összetörök.

Csak titokban,

A szívemben szerethetem szerelemmel.

De ott örökké ő marad az első.

Ez nem fellángolás!

Nem egy hirtelen érzés!

Ez örök…

Megszakíthatatlan…

Szeretlek!”

Az ágy felé kezdtem hátrálni, még mindig a gyűrött lapot szorongattam a kezemben, azt hittem el fogok esni.

A lap alján még néhány szó állt, amik már tényleg majdnem ledöntöttek a lábamról.

„Annyira szeretlek. Nagyon-nagyon. Csak egyszer, egyetlenegyszer tenne rá célzást, hogy ő nem csak barátként tekint rám. Én észrevenném, és tudnám, mit akar mondani. Nem kéne többé semmit sem mondania, én örökké mellette lennék, mindig, végtelenül szeretném. Ő a legfontosabb. A Minden. Az Egyetlen.”

Az ágyra estem. Könnyek szöktek szemem csücskébe.

···

3 hét telt el, már decembert írtunk a naptárban, amikor az egyetemen egy érdekes feladatot kaptunk. Cedrick professzorral volt óránk, az ő előadásai általában elég érdekesek, mert ott tényleg a filmforgatásról tanulunk. Ezen a bizonyos napon azonban Cedrick professzor teljesen betegen jött be az iskolába, és beszédképtelen volt. A táblára felírta a tudnivalókat a „házi dolgozatunkkal” kapcsolatban, ami igazából nem egy írásbeli munka volt. Egészen pontosan az volt a dolgunk, hogy egy kisfilmet forgassunk egy általunk kiválasztott témáról, ami nem lehet hosszabb 5 percnél, valamint párban kell dolgozni, a határidő pedig január 15. péntek. Aznap este tartani fogunk majd egy közös bulit, ahol levetítik mindenki kisfilmjét, és együtt kiértékeljük. Persze lesz egy komolyabb értékelés is, de az majd ezután a buli után. Felírt még néhány dolgot azzal kapcsolatban, hogy mit nem tartalmazhat a film, de ezekben nem voltam érdekelt.

Jobban törtem viszont azon a fejem, hogyan fogunk összedolgozni Joeval…? Egyik kizáró ok: minden hülyeségen össze tudunk veszni, másik pedig, hogy az elmúlt hetekben nem sokat voltunk együtt. Joe összejött Sandyvel a vidámparkos eset után 1 héttel. Állítólag már régóta ismerték egymást. Joe majdnem minden nap felhívott, ide oda akart vinni, ha épp nem a barátnőjével volt, de a legtöbb dolgot visszautasítottam. Szívesen a képébe vágtam volna, hogy köszi nem szeretnék Sandy pótlója lenni, mikor ő épp nem ér rá. De inkább csak kitaláltam mindig valami kifogást. Mindenesetre a kapcsolatunk eléggé megromlott, hiába próbálta Joe összetartani. Bennem összeomlott egy világ, és ezt próbáltam feldolgozni azzal, hogy hanyagoltam őt, és nem fájdítottam azzal a szívem, hogy a közelében tébláboltam. Mégis, ő volt az egyetlen, akivel ezt a videot elkészíthettem.

Ezen az órán is ott ült mellettem, babrált a tollával, időnként valamilyen ritmust dobolt a lábával, a telefonját kattintgatta. Ma nem volt semmi dolgunk órán, mégsem beszélgettünk. Néhány napja ez már így ment. Lassan kezdte feladni Joe a próbálkozást, hogy ugyanolyan jó barátok maradhatunk. Most viszont tudtam, hogy nekem kell megtörni a csendet és megkérni, hogy dolgozzunk együtt a házi feladaton. Éreztem, hogy ő nem fog. Annyiszor próbált velem kedves lenni, elhívni valahová, és én mindig nemet mondtam. Így egy idő után már „nem jár a korsó a kútra”. Testemet teljesen bal oldalra fordítottam, mély levegőt vettem mielőtt belekezdtem volna a mondókámba. Ahogy felemeltem az arcom bennragadt a szó a számban, mert Joe már felém fordulva ült és méregetett. Gyanakvóan megkérdeztem:

-          Maszatos vagyok vagy a ruhám szar?

-          Egyik sem, csak nézlek. Ingyen van! – nevetett.

Ezt a választ sem tudtam mire vélni, ahogy azt sem, hogy csak úgy bámul, hiszen ilyet már egy ideje nem csinált… Mindenesetre próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a szokatlan tényt és kerek perec rákérdeztem.

-          Joe, ugye csináljuk együtt a videot? Senki mást nem tudok megkérni rajtad kívül…

-          És neked mióta van rám időd? -  tette fel a kérdést enyhe gúnnyal a hangjában.

Éppen ettől a kérdéstől féltem. Hiszen jogos, amit mond. Le sem szartam őt mostanában, erre meg, amint valami feladat jön vagy probléma, akkor már ő is megfelel nekem. Szörnyű vagyok, egy hülye ribanc, most erre mit mondjak neki, hogy mégis beleegyezzen? Mégsem tálalhatok ki neki mindenről, hiszen az már egyben szerelmi vallomás is lenne…

-          Tudom, hogy utálatos vagyok… De… az elmúlt hónapban eléggé sok probléma volt az életemben és… nem akartalak téged is ezzel terhelni… Hidd el, nem te tehetsz róla, hogy nem akartam találkozni… csak magammal volt bajom… - füllentettem hihetően. Ebből talán nem jön rá, hogy mi volt az igazi ok.

-          De Emily, ne butáskodj már, nagyon jól tudod, hogy nekem mindent, az égvilágon mindent elmondhatsz! És az engem nem fáraszt! – fakadt ki Joe. Abban a pillanatban tényleg olyan szívesen elmondtam volna neki mindent. Már kezdtem unni, hogy mindig hazudozok neki és hogy egyfolytában kitalációk mögé kell bújnom. De nem mertem megtenni. Féltem.

-          Kérlek, Joe, felejtsük el ezt a hónapot. Nem szeretnék erről az egészről beszélni. Ha úgy érzed, most már nem tudsz ugyanúgy viszonyulni hozzám, akkor békén hagylak és megoldom valahogy a kisfilmet is…

-          Erről szó sincsen, Emily. Téged a világ minden kincséért sem felejtenélek el egy életre – vágott közbe Joe és hirtelen felindulásból megölelt. Nagyon jól esett és rájöttem, hogy milyen nagyon-nagyon hiányzott ez nekem egész novemberben. Ő mindig olyan őszintén és szívből szeretett, mint barátját, én miért nem tudom ezt elfogadni? Csak az a vers ne lett volna… amiatt kezdtem el reménykedni, hogy hátha Joe mégis többet érez irántam. Aztán Joe néhány nappal később bemutatta Sandyt, mint a barátnőjét és én… magamba zuhantam. Mindenről én tehettem, erről az egész hülye viselkedésemről, meg Joet is én bántottam meg, nem ő engem. Hiszen honnan tudhatná, hogy nekem ennyire fáj, hogy barátnője van? Kavarogtak a gondolataim, nem tudtam szólni semmit. Élveztem a pillanatot, mikor végre ismét visszakaptam Joet, mint legjobb barátomat – Hiányoztál az elmúlt hónapban!

Csak ekkor vettem észre, hogy nagyjából a fél osztály minket bámul, ahogy engem ölelget Joe. Biztos őket is meglepte ez a hirtelen változás, hiszen mostanában ez nem volt megszokott tőlünk.

-          Nekem is Joe, de… elengednél? Mindenki minket néz – súgtam

-          Bocsi – eresztett el nagy nehezen, de kezeit továbbra is a vállamon hagyta – Akkor kitaláljuk, hogy miről forgassunk filmet? – ragyogott fel arcán a jól ismert mosoly – Pl. egy kávé mellett? Hiányoznak nagyon a közös Starbucksos kávézgatásaink – kacsintott rám.

-          Egyet értek, nekem is – vigyorogtam

Néhány perccel később kicsöngettek az óráról, de sajnos csak 10 perc szünetünk volt a következő előadás előtt, ilyen rövid idő alatt nem mentünk el kávézni. Amint elkezdődött az óra, mi már számoltuk vissza a perceket a végéig. Nem is jegyzeteltem normálisan, sokkal inkább azon járt az eszem, miről kéne videot forgatni. Valami nagyon ütős és egyedi témát akartam kitalálni, ami mindkettőnknek megfelelne. Időnként még meg is bökött Joe a tollával, hogy nem kéne ilyen feltűnően nem figyelni, mert a tanárnő már engem vizslat. Olyankor gyorsan körmölni kezdtem, persze nem is tudtam miről van szó, a füzetemben összefüggéstelen mondatok árválkodtak. Azt hiszem el kell kérnem Joe füzetét. Hm, újabb előnye a kibékülésünknek: van kitől elkérni a jegyzeteket. Habár ez neki nagyobb előny. Általában ő az, aki sehogy sem tud egy teljes órán keresztül koncentrálni, és az óra felénél feladja a jegyzetelést.

Az óra utolsó 10 percében már tényleg nem bírtam magammal. A cuccaimat bedobáltam a táskámba, kezeimet az asztalra tettem és próbáltam a szemeimmel elérni, hogy a tanárnő előbb elengedjen minket. Közben folyamatosan jártak a lábaim, vagy épp a körmömet rágtam. Így utólag nem is igazán értem, miért voltam ilyen izgatott, de az ember nem mindig tudja megmagyarázni az érzéseit. Ez csak úgy jött és nem lehetett leállítani.

Gondolataimat hirtelen az osztály morajlása szakította félbe. Annyira elmerültem az agyalásban, meg az óra végének várásában, hogy az közben véget ért.

-          Gyere te holdkóros, vége az órának! – Joe megfogta a kezem és húzott maga után, láttam, hogy rajtam nevet.

Kirántottam a kezem az övéiből és tettetett sértődöttséggel válaszoltam:

-          Ne nevess ki, jó? Épp azon törtem a fejem hogy miről csináljuk a kisfilmet! – kinyújtottam a nyelvem

-          Kisszívem, csak azon nevettem, hogy milyen aranyosan ábrándoztál – magyarázta – Látnád olyankor a fejedet, te is nevetnél.

-          Nem vagyok a kisszíved, Joseph Jonas!

-          Akkor csak az angyalom…

-          Az Emily nem felel meg? – vontam fel a szemöldököm

-          Öhm, nem! Mit szólsz az drágámhoz?

-          Fúúúj, ez eddig a legrosszabb. Mint a 100 éves, veszekedő házasok! – fintorogtam

-          Feladom, téged nem lehet becézni – nevetett Joe

-          Lehet, csak nem nagyon szeretem… még nem tudtak nekem olyan becenevet kitalálni, ami tetszett volna.

-          Akkor elhatározom, hogy én leszek a forradalmasító!

-          Sok szerencsét hozzá!

Mindketten elhallgattunk, kezdtem bánni, hogy úgy kirántottam a kezem az ő kezéből. Olyan jó meleg volt, az enyém meg mint a béka, jéghideg. Lassan kiértünk az iskola bejárati ajtaján, a parkoló felé vettük az irányt. Zavart a csönd, így kérdeztem valamit.

-          Hogy van Sandy? – próbáltam visszafogni a hangomban csengő megvetést. Tőlem még egy angyal is lehet az a lány, teljes szívből akkor sem tudnám szeretni.

-          Jól… elég sok dolga van mostanában, nem tudunk gyakran találkozni… - válaszolta elég tömören Joe. Legalább fél órás kiselőadást vártam arról, hogy mennyire imádja, erre ennyi. Persze nem bántam. Csak érteni nem értettem.

-          Oh, értem. Sajnálom… Nem lenne jobb, ha ide költözne LA-ba?

-          Hát, ő szeretne. Csak nem nagyon talál munkát. Én azt ajánlottam neki, hogy ne költözzön ide, mert nem éri meg…

-          Mi?? De Joe, már miért ne érné meg, hiszen ő a barátnőd! Minden nap találkozhatnátok! – szinte mérges lettem rá. Úristen, vajon mindenkivel ilyen, ha összejön vele? Biztos így nincs akkora kötöttség, ha messze van a lány… Nem tud róla, ha félrelép… Kiábrándító lenne, ha ez igaz.

-          Persze, annak én is örülnék, de… Emily, inkább hagyjuk ezt, oké? Most veled vagyok, nem Sandyvel! És hiányoztál! – újabb váratlan ölelést kaptam tőle, de most én is visszaöleltem.

-          Persze, ha nem szeretnéd, ne beszéljünk róla… - motyogtam

Joe nem érezte cikinek, hogy ölelget. Őszintén tette, és jól esett.

-          Joe, mehetünk kávézni? Mindjárt bepisilek…- törtem meg az idilli pillanatot. De tényleg így volt!

-          Menjünk! – eresztett el és vigyorgott.          

 

 

A kedvenc kávézóhelyünk előtt parkolt le Joe, ahol kivételesen elég nagy volt a tömeg. Rápillantottam az órámra, ami fél 1-et mutatott. Hát persze, mindenkinek ilyenkor van ebédszünete.

- Biztos ide jöjjünk? – nézett rám kérdőn Joe, miután bezárta és riaztózta a gyönyörűséges Cadillacjét.

- Persze, jó lesz ez! Csak találunk 2 helyet.

- Igen, de… Rendben menjünk. 1 óra körül úgyis mindenki el fog menni – Joe nem tűnt túl lelkesnek, hogy itt beszélgessünk, de mivel nem mondta meg, mi a problémája, így nem kezdtem kérdezgetni. Nekem teljesen megfelelt itt.

Ahogy beértünk, rögtön kiszúrtam a nekünk megfelelő helyet. Hátul, a kiszolgáló pult mögött, egy félreesőbb sarokban volt egy üres asztal.

-          Nézd csak, Joe! Azt ott épp számunkra tartották fent – mutattam az említett helyre. Joe elmosolyodott.

-          Az biztos. Tökéletes hely!

Mint az ötévesek, lerohantuk a kiszemelt asztalt, hogy még véletlenül se találja meg valaki előttünk. Leültem a kényelmes bőrülésbe, ami a falhoz volt építve. Gondoltam, Joe majd velem szemben foglal helyet, de nem. Lehuppant mellém és extradivatos táskáját dobta a székre.

-          Mit hozhatok a hölgynek? – fordult felém.

-          Őőő, azt hiszem egy epres frappucino most lecsusszanna.

-          Igenis, őladysége! – Joe előadta az idiótát, és pingvinjárással odament a pulthoz, hogy rendeljen. Őszintén reméltem, hogy ezt az iszonyatos fejét, amit vágott, egyetlen paparazzi sem kapta le. Habár hál’ Isten mostanában egészen nyugta volt tőlük, legalábbis nem láttam róla képeket a bulvársajtóban.

Néhány perc múlva Joe már hozta is az italainkat és bele is vetettük magunkat a beszélgetésbe.

Nem tudom hogyan történhetett, de sikerült kibírnunk, hogy ne vesszünk össze semmin. A legtöbbször, ha fontos dolgokat vitattunk meg elég rendesen össze tudtunk kapni, de 5 percnél nem igazán tartott tovább a harag, mert Joe mindig bocsánatot kért, még akkor is, ha nem ő tehetett róla. Most azonban mindenféle civakodás nélkül meg tudtuk beszélni a kisfilmünk részleteit. Természetesen a zene téma mellett döntöttünk, hiszen az Joehoz nagyon közel áll, és végül is tőlem sincs mérföldekre. Egészen konkrétan egy rövid is művészfilm-szerűséget vettünk tervbe. Én a részemről elégedett voltam a döntésünkkel, és szerintem Joenak is tetszett ez az ötlet.

Közben azonban észre sem vettük, mennyire elröpült idő. A kávézó teljesen kiürült, csak mi voltunk már bent a dolgozókon kívül. Ők biztosan örömmel vették volna, ha végre elpárolgunk, és elmehetnének ebédelni.

Hamar össze is szedtem a cuccom és megkértem joet, hogy legyen olyan kedves és szállítson haza. Hazaúton viszonylag csendesek voltunk. Én magamban azon gondolkodtam, vajon Joe miért nem akart Sandyről beszélgetni. Azt gondoltam, nagyon szereti őt és szívesen mesél majd róla. De olyan volt, mint akinek fáj erről a témáról beszélni. Egyszerűen nem tudtam ezt felfogni és emiatt zavart voltam. Aztán Joe hangja megtörte a csöndet.

-          Haragszol rám, amiért összejöttem Sandyvel?

Megállt bennem egy pillanatra az ütő. Vajon sejt valamit abból, amit hónapokig olyan jól titokban tudtam tartani? Most mit válaszoljak? Mégsem mondhatom, hogy igen, az rontott el mindent mostanában…

-          Miből gondolod ezt? – tértem ki a felelet elől egy újabb kérdéssel.

-          Sok jel arra mutat. A legnyilvánvalóbb, hogy azóta nem beszéltél velem normálisan, mióta járok vele. Kivéve a mai napot. De most őszintén Emily. Te ennek nem örülsz?

Egyre jobban izgulni kezdtem, fogalmam sem volt mit válaszoljak. Nem tudok egész életemben hazudni Joenak!

-          Nem tudok erre válaszolni Joe, hiszen alig ismerem Sandyt… - magyarázkodtam nem túl meggyőzően.

-          Emily, ez nem válasz a kérdésemre. Kérlek, mondd meg az igazat!

-          De Joe, mégis miért ne örülnék? Ha boldog vagy vele, akkor annak én is örülök. És gondolom boldog vagy, tehát minden a legnagyobb rendben. Ilyen dolgokban nem akarok a saját érzéseimtől függeni, hanem önzetlennek kell lennem, és még akkor is elfogadni valamit, ha azok nem az én érdekeimet és kívánságaimat elégítik ki. Ez sokszor nagyon nehéz, és szenvedéssel jár, vagy hanyagolással. De muszáj megtennem. Meg kell tanulnom, hogy feladjak dolgokat, amiket úgysem érhetek el sosem. Joe.. kérlek rakj ki itt, még be kell ugranom a boltba valami kajáért mert ma este nálunk eszik Winnie barátja és megígértem, hogy megveszem a hozzávalókat. Köszönöm, hogy elhoztál, tényleg! Akkor holnap a suliban.

-          Emily, várj már, ne rohanj el így! Kérlek, beszéljük meg ezt a dolgot!

-          De ezen nincs mit megbeszélni!! Kérlek, hadd menjek, felejtsük el amit mondtam! Ne törődj már annyit az én hülyeségeimmel!

Meg sem vártam míg Joe válaszol vagy megáll az autóval rendesen. Kiugrottam az ajtón és futni kezdtem az utcán az üzlet felé. Könnyeimet végigpotyogtattam az utcán…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2009. okt. 8. 21:22 - írta starbucks

öh...

szóval...

az úgy volt hogy...

basszus, néha utálom magam :S

most megint itt vagyok, és magyarázkodnom kell, mert lassan 2 hete nincs új rész. utálatos vagyok, egy szörnyű hárpia, ha esetleg valakinek morbid hajlamai lennének, most jöhet és ledöfhet...

Utálhattok, meg van engedve. Mert tényleg iszonyat gáz, hogy egy rohadt részt nem tudok írni. De akár elhiszitek, akár nem, egyszerűen hét közben egy perc időm sincs, ha pedig épp van, akkor nem vagyok gépközelben, hogy ide tudjam kiélni az írói vénám vagy mim, így marad egy füzet vagy egy fecni, ahova írogatok. A történetre pedig nincs időm :'( és ettől lassan komolyan sírni tudnék, mert ezt a történetemet éppenséggel még szeretem is... annyira rossz.

Nem tudom mit írhatnék még... fáradt vagyok már a sok tanulástól és az a gáz, hogy most is, ahelyett hogy ezt írom, írhatnám a történetet, de ahelyett meg csinálhatnám az Irodalom házit, sőt akár a németórai prezentációmat is, vagy ha nagyon unatkozom, esetleg tanulhatnék föcire... talán értitek, hogy ez a buta iskola mennyire "útban van"... mondjuk alapjában véve szeretek suliban lenni, barátokkal lenni, dumálni, állatkodni, meg egyéb fincsiségek, de hát ez a tanulás dolog "bezavar", ahogy az öcsém mondaná.

2 oldal megvan az új fejezetből, dehát  ez még semmi, még sokat kéne hozzá írnom. valahogy küldjetek már nekem egy kis szabadidőt (:jobb is ha itt abbahagyom ezt a buta bejegyzést, csak itt sajnáltatom a nagy fejem :D ne haragudjatok.

hát akkor csóközön,

s t a r b u c k s

 

 

 

 

 

 

2009. szept. 25. 21:56 - írta starbucks

hohohóó, üdvözlet banánok :)

nincs időm bevezető szöveget írni, meg ilyen szép kis kiemelgetéseket és színes betűket csinálni, de azért az új rész elkészült ;) és hosszú. az eddigieknél legalábbis hosszabb. remélem ez boldogságot jelent valakinek :P (B. Niki, rád célzok édes :D)

én tényleg próbálok sietni a részekkel, de minden hetem annyira zsúfolt, nincs elég időm írni. vagy ha írok is, nem tudom mikor begépelni... ne haragudjatok, én tényleg igyekszem :/

na, akkor részecske-mészecske, "akciódúúús" lett xD asszem :D

starbucks, a kávézó (imádom a kávéééét, azért ez a nevem, pöpö :P)

 

 

 

10. fejezet

 

Ha az ember szerelmes, és ráadásul ideje legnagyobb részét vele is töltheti, akkor nagyon gyorsan telnek a napok, hetek és hónapok. Még abban az esetben is, aminek én voltam részese, miszerint csak barátok vagyunk. De nekem ez is teljesen megfelelt.

Elmúlt a szeptember egy szempillantás alatt, aztán az október is, picit vonatottabban a már nem mindig felhőtlen időjárás miatt, na meg a sok beadandó házi dolgozat is hozzátette a részét a nem mindig virágos jókedvünkhöz. Már november 2. hetében jártunk, amikor úgy tűnt, megint valami izgalmasabb jön az októberi nehézségek után. Joe, az elmúlt időszakban volt olyan kedves és mint kinevezett BFF-jét, szinte mindenhova a kocsijával szállított. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem aggódik-e az újságokban esetlegesen megjelenő képek miatt, de azt válaszolta: „A média sohasem akadályozott meg abban, hogy úgy éljem az életem, ahogy jól esik. És nekem úgy esik jól, hogy téged a kocsimban lássalak minden reggel!” Szép kerek szemeket meresztettem rá, ilyen diplomatikus válaszra nem is igazán tudtam volna mit mondani. Átsuhant az agyamon, hogy benyögöm neki: „Ilyen jól megfogalmazott dolgokat is csak azóta tudsz mondani, mióta az UCLA-ra jársz.”, de nagy nehezen magamban tartottam ezt a kissé epés megjegyzésemet, mert még hirtelen úgy esne jól neki, hogy az utcán lásson, a suliba battyogva. Azt pedig egyetlen porcikám sem kívánta, hiszen én elvileg ugye szerelmes vagyok a mellettem ülő egyénbe. Így aztán megmaradt ez a kis rendszer, hogy Joe minden reggel megvárt az autójában, sőt, gyakran még délután is ide-oda elvitt, ha fontos dolgom volt. Jól esett tőle nagyon, ezt el kellett ismernem.

Ezen a novemberi, szellős reggelen is ott állt az autója a toronyház előtti várakozó-parkolóban, és már messziről láttam, hogy Joe ma reggel éneklős kedvében van. Igen, időnként előfordult, hogy Joet elkapta a hév, és minden ok nélkül végigénekelt kismillió számot, míg beértünk az egyetemre. Ezzel úgy alapjában véve nem is lenne bajom, hiszen Joenak jó a hangja (énekes létére ez egy nagy előny J), csakhogy ez nála nem úgy működött, mint egy átlagos embernél. Ha jól akarnám leírni, azt kéne mondanom, Joe egész autója beleremegett a hangerőbe. Na nem csak a kiabálásszerű éneklése tehetett erről, hanem az ordító zene. Joe nem tud normális hangerőn zenét hallgatni. Vagy iszonyatosan hangosan, vagy sehogy, ez az ő elve.

Ma reggel éppen ugyanez játszódott le. Joe ült a kocsijában, kezében volt a telefonja, ami láthatólag mikrofonként funkcionált. A Cadillac szinte magától elindult a rezgéstől, de ha azt nem is tette, erősen rázkódott, és nem csodálkoztam volna, ha az üvegek megrepednek. Mellettem elég sokan elsétáltak, és majdnem minden ember megjegyezte, hogy: „Vajon ki lehet ez az elmebeteg reggel 8-kor?” Én magamban mondogattam, hogy „ Ez az elmebeteg, a világ egyik leghíresebb tinibandájának a tagja, kedvesem, akit valószínűleg már kismilliószor láttál a tvben, sőt, még az is elképzelhető, hogy olvadoztál rajta egy sort.” Aztán voltak néhányan, akik benézve az autóba, rájöttek, hogy a kedves Joe Jonas csinálja ezt a kis reggeli fesztivált itt. Így meg már senki nem tudott bunkó lenni, csak mosolyogtak, és azt mondták, hogy kellenek ilyen vidám emberek is. Na persze, fogadjunk, ha ma reggel én játszottam volna el ugyanezt, mindenki legszívesebben megölt volna. De ha valaki sztár, akkor már elnéznek neki szinte mindent, és csak elnézően elmosolyodnak butaságain. Igen, a sztárság számomra egyetlen jónak tűnő tulajdonsága, hogy az ember sokkal több dolgot tehet büntetlenül. Az emberek nagy része úgyis szeretni fogja.

Eközben odaértem a csillogó, fekete Cadillac mellé (amit mellesleg egyszerűen imádtam) és kopogtatni kezdtem az ablakon, mert szinte biztos voltam benne, hogy Joe magától nem fog észrevenni, ha épp ennyire beleéli magát a dalolásba. Nem bizonyultam elég hangosnak, mert Joe folytatta, ezért nem vártam meg, míg észrevesz, beszálltam magamtól az autóba és lehalkítottam a zenét.

-          „Time and time again you pulled me in, just to give me up, just give me up…” – végre feleszmélt, hogy már csak ő ordít torkaszakadtálból, a zene nem. Kezében lefagyott a „mikrofon”, a nagy erőlködésben becsukott szemeit, most lassan kinyitotta. Amint felismert engem, nyugodtan leeresztette maga mellé a kezét, és mintha mi sem történt volna, beindította a kocsit – Hello Emily! Egy pillanatig azt hittem egy rendőr ült be a kocsimba, és csendháborításért meg fog büntetni. De hál Isten csak te vagy az. Hű, nagyon csinos ez a hippi felső, remekül áll neked ez a stílus – mért végig vigyorogva. Egy futó pillanatra elpirultam, de csak egy igazán rövid másodpercre.

Lenéztem öltözékemre. Sötét csőfarmer volt rajtam egy egyszerű, virágos balerinacipővel, felül pedig egy combközépig érő, lenge felsőt viseltem, amin beazonosíthatatlan, barnás árnyalatú minta volt. A szél miatt nyakamba sálat tettem, ami elég nagy volt, mivel azokat szerettem. Az szintén olyasmi volt, mint a pólóm. Én nem találtam ezen az öltözéken semmi extra dolgot, hiszen szerettem ezt a stílust, és gyakran öltöztem fel hasonlóan. Miért tűnhetett fel ez ma Joenak? Persze, gyakran megdicsér, de akkor is…

-          Öhh, köszi – fejeztem ki hálám nem túl meggyőzően – Ez a kedvenc ruhastílusom. Egyébként neked is szia.

-          Igen, tudom. De neked jól is áll! – ismételte meg – Tudod, kitaláltam a hétvégre egy kis programot – Joe mindenféle aggodalom nélkül vágott bele a közepébe.

-          Érdeklődve hallgatlak – affektáltam

-          Ez most tényleg egy jó ötlet. Szóval, arra gondoltam, hogy elhívom magamhoz Nicket és Frankiet ezen a hétvégén. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fognak, és mégis. És te még nem is ismered Nicket, én viszont mindenképpen szeretném, ha találkoznátok. És úgy tűnik a sors is így akarja, mert most szombaton lesz a felújított vidámpark megnyitója, ami nekünk pont kapóra jön. Nagyon nagy buli lesz, hidd el. Ha velünk jössz, úgyis mindenre fel kell ülnöd.

-          Hm, milyen bíztató kilátások – válaszoltam kicsit megijedve. Oké, hogy 5 éve én is simán felültem bármire, de… most már nem bírnám, kitaccsolnék utána mindent.

-          Jaj Emily, nem lehetsz ilyen ünneprontó, egész reggel ezt tervezgettem és teljesen feldobódtam tőle, hogy ilyen jó ötletem támadt – Joe idegességében rosszul váltott, így a négysávos út kellős közepén lefulladt a Cadillac – A rohadt életbe! – kiáltotta el magát.

Eszembe sem jutott, hogy ezzel ennyire felidegesítem, hiszen nem mondtam nemet a meghívásra, egyszerűen csak aggódni kezdtem. Úristen, valahogy meg kell mentenem a helyzetet, fél Los Angeles itt fog mögöttünk dudálni, ha nem indulunk el most azonnal. Joe meg csak veri a kormányt.

-          Joe, kérlek indulj el, én nem úgy értettem, hogy nem akarok elmenni. El akarok menni, hidd el, mindenképpen találkozni szeretnék Frankievel, sőt még Nickkel is. Az előbb csak megijedtem, hogy vajon hogy fogom bírni, ha minden egyes forgó-pörgő cuccra fel akarsz engem ültetni. De ott leszek. Csak kérlek, menjünk tovább! – könyörögve néztem rá, megfogtam a karját, ezzel nyugtatva. Miért ilyen ideges típus ez a srác?

Szótlan maradt, csak üveges tekintettel bámult ki az ablakon. De legnagyobb örömömre, néhány másodpercen belül újra beindította a kocsit és továbbment. Kezemet levettem az övéről és felsóhajtottam. Ekkora érzelemingadozást is ritkán látok. Vajon mitől lehet ilyen?

-          Emily, ne haragudj. Mostanában annyira furcsa vagyok, könnyen felkapom a vizet. De akármit mondok, próbálj meg nem megsértődni, biztos csak indulatból beszélek. Téged úgysem tudnálak szándékosan megbántani… – fejezte be érthetetlen módon szomorúan.

-          Hát persze, nincs harag – mosolyogtam rá bíztatóan.

-          És akkor eljössz szombaton? – tette fel a kérdést újra reménykedve.

-          Ez egyértelmű, ott leszek! – öleltem meg oldalról.

-          Győzelem – csillant fel Joe szeme.

Ezalatt odaértünk a sulihoz, Joe pedig automatikusan megfogta a táskámat és ő hozta a kezében. Annyira jól esett tőle ez a sok apró kis gesztus, ami természeten csak baráti kedvesség volt részéről, de én így is élveztem.

Rázósan indult a reggel, mondhatni rapszódikusan. Mégis izgatottan vártam az első találkozást Nickkel, és a közös hétvégét 3 hiperőrült sráccal.

 

∙··

 

-          Winnie, most rögtön el kell mennünk vásárolni! Hétvégén Joékkal leszek, szükségem van valami új ruhára.

-          Neked is szia. Egyébként meg: még te mondod, hogy annyira nem is vagy szerelmes? – bökött oldalba kedvesen Winnie.

-          Jó, ha ezt szeretnéd hallani: szerelmes vagyok nagyon! Elégedett vagy? – sóhajtoztam, pedig nem esett annyira nehezemre kimondani ezt, mint ahogy előadtam.

Winnie nagyokat bólogatott.

-          Akkor megyünk shoppingolni?

-          Miért állsz még itt? Indulás! – megfogta a kezem és húzott maga után.

 

2 és fél órával később több zacskó ruhával tértünk haza, és azt hiszem a bankkártyám is majdnem teljesen lenullázódott. De elégedett voltam az eredménnyel, mert rengeteg dolgot találtam, ami az ízlésemnek megfelelt. Ez pedig ritka. Miután mindent kipakoltunk, úgy döntöttünk, elég legyen egy napra az egyetemista én-ből, és hadd legyünk megint gyerekek. Divatbemutatót tartottunk, mindent mindennel stílusban. Legalább 2 órán keresztül ökörködtünk ezzel, majd pedig Winnie számlájára megvacsiztunk egy gyorsétteremben. Este azzal a tudattal feküdtem le, hogy ennél jobban nem is telhetett volna a nap. Persze akkor még tudtam, hogy a hétvégében nem lesz minden olyan gyönyörű, mint azt én reméltem.

 

···

-          Emily kedves, gyere már kérlek! Nick egy órája vár ránk a vidámpark előtt – kiabált fel Joe a lépcsőház aljáról, merthogy lakásom bejárati ajtaját nyitva felejtettem.

-          Akkor 5 percet még tud várni! Egyébként is, miért nem ment be? – ordítottam, hogy túlharsogjam a hajszárítót, amit igazából a pólóm megszárítására használtam. – És szerintem már úgyis ott áll előtte több tucat rajongó, szóval biztos el van foglalva!

-          Hát épp ezért menni kéne megmenteni! – hallottam újra Joet.

Idegesen kifújtam a levegőt. Nem igaz, hogy ilyen türelmetlen! Lány vagyok, nem pedig egy igénytelen pasi. Mindenesetre kikapcsoltam a hajszárítót, a pólót magamra kaptam, és táskával a kezemben kivágtattam a lakásból. Winnie a barátjánál, Mattnél tölti a hétvégét, szóval közös otthonunk üres marad most. (Mivel én meg a 3 srácnál alszom.) Gyorsan bezártam az ajtót, és vágtattam le a lépcsőn. Hiszen Joe úrfi már aggódik!

-          Gyere, ugorj be gyorsan a kocsiba – lépett oda gyorsan Joe és kinyitotta nekem az ajtót. Nem lehet őt érteni. Egyszer sürget, utána meg itt udvariaskodik.

-          Joe, menj már és indítsd a kocsit, be tudom csukni magam után a kocsiajtót – mosolyogtam rá kedvesen.

Persze ennek ellenére is megvárta míg beszállok, majd fénysebességgel átfutott a kocsi másik oldalára, és 1 percen belül már süvítettünk is. Joe még a szokásosnál is jobban nyomta a gázt, a sebességmérőre rá sem mertem nézni. Komolyan, kész öngyilkosjelölt. Hogy lehet így hajtani?

-          Itt vagyunk – taposott bele a gázba hirtelen, amitől majdnem megfejeltem a légzsáktartót – Szállj ki, én keresek parkolóhelyet. Időbe fog telni, azt hiszem…

-          De Joe, én nem fogom felismerni Nicket… - válaszoltam aggódva

-          Nem olvasol te újságot? – gúnyolódott – Minden 2. számban benne van, mert most ért haza a szólóturnéjáról.

-          Jó, hát éppenséggel lehet felismerem, de neki fogalma sincs, hogy ki vagyok, és tuti rajongónak fog hinni – magyarázkodtam

-          Ne izgulj már annyit, rengeteget meséltem rólad, tudja ki vagy! Meg egyébként is: vele van Frankie, őt csak felismered. Vagy nem?

-          De, őt igen…  - válaszoltam

Hátunk mögött már legalább 3-4 kocsi dudált, hiszen Joe nagyjából az út kellős közepén állt meg, hogy kiszálljak.

-          Na futás, Emily. Sietek én is, mondd meg a többieknek!

Kipattantam az autóból és gyorsan a járdához siettem, mielőtt még elütne valamelyik autó. Azonnal a tömeget kezdtem pásztázni, vajon hol lehet egy 19-20 éves, göndör hajú srác, a kb. 10 éves öccsével. Mindkettőből rengeteg volt a vidámpark bejáratánál.

-          Emily, Emy, Emy!!!!!! – egy vékonyka fiúhang kiabálta a nevemet valahonnan a hátam mögül. Lassan elkezdtem megfordulni, de abban a pillanatban a hátamon landolt a kiabáló kisfiú – Itt vagy végre, most már felülhetünk mindenre! – ordította a fülembe

-          Szia Frankie! Hát persze, TE mindenre felülsz, ÉN meg majd nézlek! – próbáltam már most kicsit leállítani a lelkesedését, mivel én nem úgy készültem, hogy szó szerint mindenre felülök…

-          Dehogyis, Emy, te jössz velem! Annyira jó lesz! – óvatosan lefejtettem őt a hátamról.

-          Ezt meg megbeszéljük majd, jó? – mosolyogtam – De mondd csak, te egyedül vagy itt? Vagy hol van Nick? – néztem rá kérdően.

-          Nick itt van. Egészen pontosan én volnék az – sétált oda mellém az a bizonyos Nick, akit már olyan régóta be akar mutatni Joe. És tessék, nincs itt a nagy pillanatban!

-          Ó, hello! Hát te vagy az a Nick! Emily vagyok – nyújtottam a kezem

-          Te meg az az Emily! Annyi mindent tudok már rólad, többet mint te magadról! – kezet ráztunk, ő meg rögtön oda is húzott magához és megölelt. Úgy tűnik ez a Jonas családban megszokott.

Ahogy Nick elengedett, Frankie azonnal rángatni kezdte a karomat.

-          Menjünk már be, Emy, én hullámvasutazni akarok veled, meg felülni arra a nagy pörgő játékra! – nyafogta

-          Megyünk már, Frankie, ne hisztizz! És ha megkérhetlek, inkább ne hívj Emynek, rendben? Az Emily is tökéletesen megfelel – sajnos nem sok reményt fűztem hozzá, hogy Frankie végre Emilynek fog szólítani, mert szinte az első perctől kezdve Emynek hívott. Szerintem nem is létezik ilyen becenév, de ő elhatározta, hogy ez lesz a nevem.

Odaléptem Nick mellé, aki Frankie másik oldalán állt és halkan a fülébe súgtam.

-          Ugye majd felülsz te Frankievel? Én nem vagyok szokva ehhez a kiképzéshez…

-          Persze, én szívesen felmegyek vele bármire. A kérdés inkább az, mit szól majd ehhez ő. Tudod, egész végig rólad mesélt, míg várakoztunk, úgyhogy nem egykönnyen fogsz tőle szabadulni – mosolygott.

Aggódó tekintetet vetettem Nickre. Én tényleg nem vagyok erre felkészülve! Ezalatt odaértünk a bejárati ajtóhoz, ahol szerencsére egészen hamar bejutottunk, mert a nyitás alkalmából plusz kasszákat is felállítottak. Hirtelen eszembe jutott, hogy talán Joet is meg kellett volna várni. Szóltam Nicknek is.

-          Szerinted nem kellett volna kint megvárnunk Joet? Nem fog minket megtalálni.

-          Áh, majd felhív vagy téged vagy engem. Sajnos biztos nem egykönnyen talál helyet, hatalmas tömeg van ma.

Egyetértően bólogattam, ahogy körbenéztem a hatalmas vidámparkban. Csak úgy hömpölygött a tömeg, úgy tűnt, valóban mindenki mára tervezte ezt a programot.

-          Na, szerintem menjünk, és keressünk valamit, amire felülhetünk – ajánlotta Nick.

-          Ezaz, végre!! – kiáltotta Frankie, és elkezdett rohanni.

Fél órán keresztül az egyik játéktól a másikig mentünk, a legtöbb olyan volt, amire még én is hajlandó voltam felülni. Na meg persze a gokartot ki ne imádná? Nickkel 2 versenyt is végigmentünk, egyikben én másikban pedig ő nyert. Rögtön felajánlottam, hogy menjünk egy döntő meccset. Nick bele is ment a dologba és fogadtunk egy nagy adag fagyiban is. Teljes erőmből nyomtam a gázt, de sajnos az utolsó előtti kanyarban megcsúsztam, így Nick egy pillanat alatt elsüvített mellettem és megnyerte az utolsó kört.

Eléggé elfáradva szálltam ki a kocsiból, de azért gratuláltam Nicknek a győzelemhez. Frankie örömében megpróbált egyszerre mindkettőnk nyakába ugrani, amiből egy jó nagy fejkoccanás lett, abból pedig röhögés. Így nevetve indultunk tovább, hogy újabb kipróbálandó játékot keressünk.

-          Húha, azt hiszem nekem elég sok ideig tartott ez a verseny, keresnem kell gyorsan egy mosdót. Addig várjatok meg itt, ennél a szökőkútnál – Nick rögtön el is tűnt az emberek, mi meg Frankievel leültünk az egyik üres padra. Egy darabig csendben üldögéltünk és nézelődtünk, majd Frankie váratlanul megragadta a kezem.

-          Oda nézz, Emy, ott van az én kedvencem! Kérlek, nagyon szépen kérlek üljünk fel rá! Mire visszaér Nick, már kész is leszünk! Gyere!!! – könyörgő szemekkel nézett rám, a kezemet szorította. Úgy éreztem, mintha az öcsém lenne. És az „öcsémnek” mégsem mondhatok gonosz módon nemet…

-          Jól van, ez egyszer megteszem – mosolyodtam el.

-          Ez az, ez az – Frankie ugrálni kezdett örömében, amivel természetesen feltűnést keltett.

Sajnos ez nem járt túl jó következményekkel… Az ember azt gondolná, hogy néhanapján esetleg még a sztároknak is van nyugtuk, de legalább a sztárok családjának. Nos, kijelenthetem, ilyen nem létezik. Őket mindig, mindenhová követik a fotósok, vagy időnként az újságírók. Most éppen ez játszódott le.

Eddig egész jól sikerült megmaradnia Nicknek és Frankienek a háttérben, mivel a legtöbb rajongó a kapukon kívül maradt, hiszen ők igazából nem is a vidámpark miatt voltak ott, hanem csak mert meglátták Nick Jonast. Viszont a paparazzik szánt szándékkal megvették a jegyüket és bejöttek fotókat készíteni. Frankie a hangoskodásával felhívta magára a figyelmet, ezért rögtön 4-5 lesifotós jelent meg és kezdett kattintgatni. Persze én semmi logikát nem találtam abban, hogy miért jó nekik lefotózni a kis ugráló Frankiet, de számukra ez mégis valamiért nagyon érdekesnek tűnt.

Nagyon felidegesített ez a dolog, hogy még ezt az ártatlan kissrácot sem hagyják békén. Hirtelen elhatározásként, most én ragadtam meg Frankie kezét és húztam magam után ahhoz a bizonyos kedvenc játékához, amire megígértem, hogy felülünk. Nem is néztem meg túlzottan mi az, csak el akartam menekülni a fotósok vakui elől. Felmutattam Frankie és az én karszalagomat, majd azonnal az egyik ülésbe ugrottam. Éppen akkor akarták indítani a menetet, így néhány másodperc elteltével el is indult a gépezet…

 

Eközben a szökőkútnál.

Nick néhány perccel később visszaért a megbeszélt helyre, de sehol nem látta Emilyt és Frankiet. Azt gondolta, biztos elugrottak valami ennivalóért, így fogta magát és leült a padra. 1 perccel később megszólalt a telefonja nadrágja zsebében.

-          Igen? Hello Joe.

-          Hi öcsi. Már bent vagyok a vidámparkban, hol vagytok?

-          Emlékszel még hol volt régen a hullámvasút? Most ott egy szökőkút áll, gyere ide.

-          Rendben, meglesz. Mindjárt ott vagyok, szia.

-          Szia.

Nick lerakta a telefont. Azt remélte, hogy mire Joe ideér, Frankie és Emily is megjönnek. De nem lett úgy. Rövid idő elteltével Joe jelent meg, ráadásul oldalán egy lány lépkedett.

-          Hello ember, de rég láttalak! – Joe kisfiú módjára ugrott Nick nyakába, amit öccse is viszonzott – Mesélj, hogy sikerült a turné?

-          Elmondhatatlan volt, egyszerűen csodálatos. De majd este elmesélek mindent, az most túl hosszú lenne.

-          A mi kis Adoniszunk szólókarrierbe kezdett – vigyorgott Joe – Már várom az élménybeszámolót!

Joe rövid szünet után megkérdezte

-          Most komolyan, én vagyok vak, vagy Emily és Frankie tényleg nincsenek itt?

-          Éppenséggel van baj a látásoddal, de per pillanat valóban nem találom őket – mondta Nick egy cseppnyi aggodalommal a hangjában.

-          Ki az az Emily? – szólalt meg először a Joe mellett álló lány, akit Nick még életében nem látott.

-          Emily a legjobb barátom – jelentette ki Joe büszkén – De jelenleg fogalmam sincs, hol lehet…

Mind a hárman tanácstalanul ácsorogtak ott, amikor meglátták Emilyt, aki mellett ott sétált Frankie. Ő, mármint Frankie nagyon vígan ugrabugrált és vigyorgott, ennek ellenére Emily elég rossz állapotban volt és csak botorkált. Joe fejvesztve rohant oda hozzá.

-          Jézusom, Emily, mi történt? – kérdezte meg és hangjában félelem volt. Karjaival megtartotta Emilyt, aki már alig állt a lábán csak a hasát szorongatta.

-          Az… az a játék…. Én. Én mondtam, hogy nem bírom az ilyesmit – többet nem bírt mondani, arcán szétterült a rosszullét.

Joe egy gyors mozdulattal felkapta a kezébe és a női wc-hez rohant vele. Nem akart elmenni mellőle, úgy érezte, itt kellett volna lennie, és megakadályozni, hogy Emily felüljön arra a játékra.

 

Szörnyűségesen éreztem magam, nincsenek rá szavak, mennyire rossz volt. Persze előfordult már többször is, hogy hánytam, de ez más volt. Sugárban jött, egyfolytában, és nem akart elmúlni. De Joe kitartóan ott ült mellettem, és bíztatott, hogy nemsokára vége lesz. De csak nem akart elállni, csak jött és jött és jött…

-          Joe, egy percre itt hagyhatod Emilyt, menj és nyugtasd meg Sandyt és Frankiet. Nem fogok elmozdulni Emily mellől, ígérem – a hátam mögött Nick hangját hallottam, majd megint elvesztettem a fonalat, viszont éreztem, hogy Joe nem ment el, mert fogta a kezem.

 Úgy éreztem, már kezd egy kicsit ritkásodni a hányási roham, viszont a közérzetem nem lett jobb. Folyamatosan a Sandy név járt a fejemben és nem tudtam hova tenni. Ki lehet Sandy, ki az a Sandy? Nem ugrott be senkinek az arca. És ezt nem éreztem jó jelnek.

Jó erősen magamhoz szorítottam Joet, attól féltem, hogy itt fog hagyni. Szörnyű volt csak belegondolni is.

-          Ne hagyj itt, kérlek! – ahogy ezt kimondtam, sírni kezdtem, nagyon sírni. Legalább 20 percen keresztül csak hánytam és ez rettentően megviselt. De ami még jobban szíven ütött, az az ismeretlen lánynév volt. Elképzeltem, hogy Joe többé nem is lesz a barátom, mert megtalálja élete szerelmét és már nem lesz rám szüksége. Ettől újabb óriási könnycseppek buggyantak ki a szememből – Szeretsz? – suttogtam.

-          Mindennél jobban! – és Joe is magához szorított.

 

 

 

 

2009. szept. 16. 21:09 - írta starbucks

jupijájééé bogárkák

most akkor jönne az a rész, hogy megmagyarázom, miért is csak most kaptok részt, miután 2 hétig kb. stagnált  a blog ezen fontosabb része. de inkább nem teszem, hanem bízom abban, hogy minden gimis (de szerintem még nem gimis is),el tudja képzelni hogy mennyit kell pótolni, ha az ember csak 5 napot is hiányzik... igen, jó dologra tippeltek: rettentő mód sokat.

szerintem én nem is magyarázkodnék tovább. azt hiszem a résszel kapcsolatban nem tudok mondani semmi jót xD nekem nem tetszik, nagyon nem, mert lapos. de egyszer ezt is le kellett írnom, hogy mi megy végbe a lélekben. mostantól majd megpróbálom úgy csinálni, hogy minden részben lesz valamennyi lelkizés, és akkor nem egy részre jut az összes :D 

 

 

következő rész érkezésével kapcsolatban nem ígérek semmit, mert látjátok, nem sokat jelent, amit mondok /: sajnos. és akkor mostmár tényleg szépen csöndben maradok, és megkapjátok az új részecskét... azért ne csesszetek le nagyon, hogy milyen unalmas lett :D

szökőár utánam és hurrikán,

s t a r b u c k s

 

9. fejezet

- Jó reggelt, Emily! Iskolába kell menni, bizony.

Nagyon meglepődtem erre az ébresztési módra. Egyrészt mert már évek óta nem emberi hang kelt, másrészt pedig nem értettem miért is kell iskolába menni. Aztán leesett, hogy persze, hiszen főiskolás vagyok. Csak ez valahogy annyira furcsa volt, így, hogy egy hangra, méghozzá egy fiú hangjára ébredtem fel. Tudtommal nem élek együtt egy sráccal sem, sőt még az éjszakát sem töltöttem…

-          Úristen, Joe, miért keltél fel?? Hiszen nagyon rosszul vagy! – kipattantam, azazhogy felpattantam a fotelből, amiben sikerült elaludnom. Minden eszembe jutott végre. Eljöttem Joehoz, miután megtudtam, mit csinált, és miközben figyeltem, ahogy alszik, lassan én is benyomtam a szunyát.

-          Ne aggódj annyit, Emily. Átaludtam majdnem egy teljes napot, csak sikerült kihevernem egy kis másnaposságot – próbálta Joe lazára venni a dolgokat.

-          Kis másnaposságot?! Felvilágosítalak, hogy nagyjából 3 napig csak ittál –felháborított, ahogy erről beszél. Talán már megköszönni sem fogja, hogy visszajöttem hozzá?

-          Nem, ezt rosszul tudod, Emily. Egészen pontosan 2 napig itthon szenvedtem magamban, nem ettem semmit és nem is aludtam. A 3. nap már teljesen magamon kívül voltam, és elkeseredésemben elmentem az egyetlen normális bárba, amit ismerek. És hát onnantól kezdve… - Joenak elhomályosult a tekintete, nagyon szomorú volt és még most is látszott rajta, mekkora fájdalommal küszködött egy nappal ezelőtt. Most már őszintén beszélt Engem pedig még mindig szörnyen kínzott a lelkiismeret-furdalás. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire összetörtem az érzéseit.

Nem érdekelt így józanul mit fog hozzá szólni, de úgy éreztem, meg kell ölelnem őt.

-          Joe, kérlek, ne nézz így, mert sírni fogok azért, hogy milyen gonosz voltam veled. Hidd el, eszembe sem jutott, hogy ennyire megbántalak. És… őszintén szólva, nekem is kínszenvedés volt ez a pár nap. Állandóan vártam, hogy hívj, vagy küldj SMS-t, és akkor talán meg tudjuk beszélni a dolgokat. Mindent sajnálok, igazán. Most én kérem, hogy maradjunk barátok. Lehetséges ez még? – néztem fel Joera még mindig szorosan hozzábújva.

-          Képtelen lennék nem belemenni. Hiszen barátok vagyunk! – megsimogatta a vállam, majd elengedett.

Végre megint jó kedvem volt és örültem. De valami nem volt az igazi ebben az örömben…

 

…

 

Délután 3 órakor boldog arccal léptem be Winnievel közös lakásom ajtaján. Úgy éreztem, ez a nap kifejezetten jól sikerült, Joeval sem kaptunk össze semmin (kibékülésünk első napján még erre is képesek voltunk J) és aztán Frankievel is nagyon jót ebédeltünk. Vagyishogy nem csak Frankievel, hanem Kevinnel, Denise-szel és a pici Josh-sal. Annyira szívmelengető érzés volt újra családi körben lenni, még ha az nem is az enyém volt. De egészen otthonosan éreztem magam, és rögtön tudtam: Kevin ugyanolyan flúgos, mint Joe. Azzal a kivétellel, hogy Kevin képes megtartani a barátnőjét, aki ugyebár már 2 éve a felesége. Ezt ugyanis Joe nem igazán tudja elérni… De ezt a témát inkább nem is firtatom, hiszen hál Istennek én nem kerültem fel ama nagy barátnőlistára,  én csak szerényen a BFF listájára iratkoztam fel, mint megtudtam tőle. Szóval mindent összevetve, remekül telt el az ebédelés Kevinék házában.

-          Halihó, Winnie, megjöttem! – kiáltottam el magam.

-          Hát hello, te kis eltűnős – Winnie jelent meg a konyhaajtóban és amolyan „hazatért a kóborló kiskutyám” tekintetet vetett rám.

-          Tudooom, hogy szólnom kellett volna, és fel kellett volna hívnom téged, de ha mindent elmesélek, akkor tuti megérted a helyzetet – néztem rá bocsánatkérően. Nagyon reméltem, hogy nem haragudott meg rám. Hiszen 24 órája semmit nem tud rólam… Én is biztos ki lennék egy picit akadva.

-          Persze, én mindig meghallgatlak, ezt jól tudod. Csak egy dolgot hadd mondjak, mielőtt belefognál a történetbe!

-          Mondd csak, kíváncsian várom – bizonytalanul mondtam ki a szavakat átható nézése láttán.

-          Fogadjunk, hogy kibékültél Joeval! – ahogy kimondta, nagyot csettintett, ledobta magát mellém az ágyra és fejét jó közel tolta az enyémhez, kényszerítve, hogy az igazat mondjam.

-          Háááát… egészen pontosan…. Na jó, tényleg kibékültünk. De ez az egész úgy kezdődött…

Hosszasan elmeséltem mindent Winnienek, akit úgy tűnt, érdekel a sztori. Állandóan kérdéseket tett fel, minden részlet érdekelte. Aztán végre elértem a ma délelőtthöz és ebédhez.

-          Szóval Kevin nagyon kedves meg a felesége és tényleg, egyszerűen úgy éreztem, mintha a családom lennének. Semmi feszélyezettség vagy ilyesmi, amit viszont régen sokszor éreztem, ha valamelyik ismerősöm családjánál jártam. Szerinted ez miért van?

-          Háááát, én csak egy dologra tudok gondolni…- somolygott Winnie. Vajon mire akar kilyukadni?

-          Mire is gondolsz ponto… Na neeem, ugye nem arra gondolsz, amire én gondolok? – én bizony valami nagyon buta dologra gondoltam.

-          De-de, éppen arra gondolok – és Winnie szája még szélesebb mosolyra húzódott.

-          Jaaj, Winnie, dehogy is. Én nem érzek Joe iránt semmit. Vagyis… persze hogy érzek. Barátságot. Mint barátot, egyszerűen imádom. De én… nem, én vagyok szerelmes! Már csak eleve ha összehasonlítom azt, amit Kolim iránt éreztem, meg amit Joe iránt. Kolimért egyszerűen bolondultam, ha egy percre is eltűnt már ismét visszakívántam, állandóan azon járt az eszem, hogy mi lesz velünk a jövőben. Egyszerűen róla a szólt az életem, és mindenkinek róla meséltem. Ha rossz kedvem volt, ő mindig felvidított, akármivel. És ha csak picit is összevesztünk valamin, én már meg is bántam, és azt akartam, hogy jöjjön vissza, beszéljük meg, és megint legyen minden ugyanaz.

Hirtelen abbahagytam. A szobában teljes csönd lett, Winnie is elhallgatott, persze egy halvány mosoly még mindig ott ült a szája sarkában. Viszont az agyamban és a lelkemben nagy volt a zűrzavar, kattogtak a kis fogaskerekek, erősen törtem a fejem. Mindez, amit elmondtam Kolimról, néhány kivételével ugyanúgy igaz volt Joera is. És tényleg, akárhogy ellenkezik az eszem ez ellen, de be kell vallanom: az elmúlt kb. 2 hétben Joe körül forgott az életem. Miatta voltam nagyon dühös vagy épp rettentően boldog. Miatta voltam 2 napig a pokolban és most megint ő az, aki jókedvűvé tett és aki igazán le tudta nyugtatni a lelkem. Magamban feltettem a kérdést: Beleszerettem Joeba? Egy pillanat alatt rávágtam: nem, ez hülyeség. És mégis! Úgy éreztem ez hazugság és minden porcikám azt sugározta, hogy szeretem őt. Próbáltam logikusan átgondolni a dolgot. Milyen jelek mutatnak arra, hogy szerelmes vagyok belé? Először is, egy ideje már alig gondolok Kolimra, vagy ha eszembe jut, akkor sem olyan rettentően fájdalmas az emléke. Ez korábban, főként nyáron, egyáltalán nem így volt. Folyton kedvetlen voltam, otthon ücsörögtem, néha minden ok nélkül elsírtam magam. Esténként pedig csak a szép emlékekre gondolva tudtam elaludni. És így telt el 3 hónap. Aztán hirtelen, mondhatni egyik napról a másikra betoppant az életembe Joe. Így visszagondolva, azt hiszem, eleinte kicsit idegesített. Szimpatikus volt, de mindig vártam, hogy mikor hallgat végre el, és mikor fogynak el a kérdései. Viszont abban biztos vagyok, hogy már az első naptól fogva nem járkáltak annyit a gondolataim a múltban. Ha igazán jól akarnám megfogalmazni, azt mondhatnám: Joe örökös nyüzsgése lefoglalt engem és a gondolataim. Még ha először zavaró módon is.

Egy másik dolog, ami mindenképpen azt mutatja, hogy nem csak szimpla barátságot érzek iránta, azt a ma reggeli dolog bizonyítja. Miután elmondtuk egymásnak mi történt és én megöleltem, valamiért azt vártam, hogy ő nem csak megölelni fog majd. Ez abban a pillanatban nem is esett le, csak most. Én nem csak egy ölelésre vágytam tőle, én azt akartam, hogy azt mondja, ő még mindig szeret, nem csak úgy mint barátot. Igen, ebben most már biztos vagyok. Éppen ezért éreztem azt, hogy nem 100%-os a boldogságom… hiszen én úgy mentem vissza hozzá, hogy már szerelmes voltam belé! Úristen, ez lehet tényleg igaz. Amíg itthon szenvedtem a csók miatt, a lelkemben, a szívem mélyén minden megváltozott, és én úgy akartam visszakapni Joet, mint amilyen előtte volt. Persze arra sajnos nem gondoltam, hogy Joe valószínűleg soha nem is érzett irántam többet barátságnál, és a csók pedig csak egy hirtelen fellángolás volt, valószínűleg valami barátnőhiány vagy hasonló dolog miatt. És ezért kaptam tőle csak egy ölelést.

Minden kitisztult. Igen, el kellett ismernem, még úgy is, hogy a gondolataim egy része nagyon ellene volt a dolognak, hogy bizony beleestem Joeba, menthetetlenül. Az első pillanatban elhatároztam, hogy ezt a dolgot teljes mértékben titokban kell tartanom, Winnien kívül senki más nem tudhat róla, Joenak pedig végképp nem szabad megsejtenie. Biztos voltam benne, hogy nem lesz nehéz barátként kezelnem Joet, nekem ez hál Isten rettentően könnyen megy, és ami ebben jó, hogy így is boldog lehetek. A szívem legeslegmélye természetesen azt suttogta halkan a fülembe, hogy a baráti kapcsolat az mégsem ugyanaz, mint a szerelmi. Én ezt nagyon is jól tudtam, és tisztában voltam vele, hogy akármennyire is jó érzés lesz mindig Joe mellett lenni, mégis azért fogok mindig kívánkozni, hogy ő is szeressen belém. Ami persze lehetetlen. De azért ez tűnt a legegyszerűbb és legkellemesebb megoldásnak.

Már legalább 10 perce teljes csönd borult a szobánkra. Én végiggondoltam ezt a jó sok mindent, közben Winnie nem szólt hozzám semmit, a földön törökülésben várta, mikor mondom már el a végkifejletet. Most hogy szépen lerendeztem magamban mindent, apró hangot hallottam. Winnie a körmét kezdte pöckölgetni unalmában. Lenéztem rá, de ő nem vette észre, hogy „meditációm” véget ért, és hajlandó vagyok újra beszélni, csak erősen koncentrált egy letörni készülő apró darabkára. Nem nézett semerre, csak fénysebesség gyorsaságú mozdulattal lenyúlt az ölébe, ahol egy körömreszelő feküdt. Odatartotta ahhoz a bizonyos kis zavaró részecskéhez és óvatos mozdulatokkal egyenesre reszelte. Amint kész lett a művelettel, ráfújt a körmére, így lerepültek róla a miniatűr porszemcsék. Legvégül pedig elégedett és büszke mosoly ült ki arcára.

Teljes csöndben figyeltem műveletét, és próbáltam nem elnevetni magam, de a végső pontnál már nem bírtam tovább visszatartani magam. Az én kis Winniem éppen olyan tud lenni időnként, mint egy 5 éves kislány. Azaz ennivaló.

Halk nevetésemre Winnie azonnal felkapta a fejét és picit el is pirult. Hát nem aranyos?!

Érdeklődő és kíváncsi szemekkel vizslatott, arra várt, hogy magamtól mondjak el mindent.

-          Naaaaaa?? – mondta végre, miután már tényleg nem bírt tovább várni.

-          Hááát… azt hiszem… szerelmes vagyok – nyögtem ki végül és arcomat egészséges pír lepte el.

 

 

 

 

 

2009. szept. 7. 19:46 - írta starbucks

alohaa :D

nagyon drága olvasóim, gondolom az előző, rettentően depresszív bejegyzésemből kivettétek az egyetlen lényeges dolgot (már ha elolvastátok azt a butaságot :P), hogy ezen a szép szeptemberi héten nyaralok. bizony ám :) lógok, de mint atom, merthogy az igazgató eredetileg nem engedett el, csak egy kis csalással, orvosi igazolás végett jöttem el (: persze, ez nem igazi csalás, csak amolyan jó érdekű *angyalkafej* 

mellesleg, ha valakit érdekelne, nagyon jól telik ez a kis utóvakáció, Hajdúszoboszlón, és már kezdek kikúrálódni a betegségből is :] szóval depinek vége, minden happy, visszatééérteeem :D ennek ellenére a héten valószínűleg még nem fogok tudni részt írni, mert hát nyaralás közben természetesen nem a gép előtt töltöm az időt... de azért ha nagyon nem lenne dolgom, akkor írok egyet ;) viszont, hogy jó hír is legyen, sokat gondolkodtam a folytatáson, meg az az utániakon, szóval hogy mi is meg hogy is történjen az elkövetkezendőkben, és támadtak egészen jó kis ötleteim, amivel picit izgalmasabbá, inkább úgy mondom, eseménydúsabbá próbálom tenni a sztorit :) bizony, ilyenekre gondolok, hogy képbe jön egy-egy lány, emiatt esetleg egy kis féltékenység, veszekedés, vagy esetleg megismerkedik a mi kis Emilynk Nickel, Kevinnel....... :P hasonló nyalánkságokra gondoltam ;) na, mit szóltok? tetszenek eme ötletek? :D írjátok meg bátran!

rész akkor most nem lesz, de ha hazaértem, ígérem, gyorsan összehozok egyet ;]

a napsütés legyen veletek, puszik röppennek

s t a r b u c k s

 

2009. szept. 3. 20:36 - írta starbucks

sziasztok :]

nem tudom, mit akarok konkrétan írni. valahova ki kell élnem a naplóírási vágyaimat... vagyishogy vezetek naplót, de azt kézzel írom, és az lassabb, valamint hamar megfájdul a kezem. szóval most ide, nektek fogok hablatyolni.. szerintem jobb, ha el sem olvassátok..:)

szóval.. valamiért nagyon depis lettem. igazából nincs is annyira rendes oka. persze a kiindító az volt, hogy eléggé lebetegedtem, így első héten. hip-hip hurrá-.-" aztán emiatt így kezdett minden rámterhelődni. a suli miatt kezdtem aggódni. zavart, hogy az igazgató nem egyezett bele abba, hogy egy hétre elmenjek nyaralni. persze ettől függetlenül megyünk (orvosi igazolással), de mégis, nekem ez rosszul esett. ezek után meg úgy szépen sorban jött minden. egyik barátnőmnek ezt így irtam le msn-en, és kb. ez is a lényeg: " de tényleg nem tudom mi van velem:S egész nyáron tényleg, annyira vidám voltam, élveztem, hogy nem vagyok szerelmes, olyan szabadnak meg jókedvűnek és egyedinek éreztem magam. és most, hogy újra suli... ránézek a többi emberre, és azt érzem, hogy persze, nekik sokkal jobb. pedig, tudom, hogy nem. és mégis! :S"

nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én sokat küszködöm emiatt. olykor annyira nehéz azt érezni magadról, hogy igenis te különleges vagy és csak egy van belőled, és senki más nem rosszabb és nem is jobb nálad. nekem ez nehéz dolog. igen, tudom, ezek ilyen önbizalmi kérdések. de ez rettentő nagy akadály számomra az önmegvalósítás útján...

nagyon remélem, hogy idén is belejövök ebbe a "sulivan" dologba. mert most még annyira a nyárban élek, minden szép emlékem odaköt, és nem akarok idén is szerelmes lenni. az csak mindennek a rovására menne, ahogy tavaly is.

na jólvan, befejezem ezt a depresszív szöveget :) nem akarlak titeket ennyi hülyeséggel fárasztani, mikor új részt meg nem tudok összehozni :/ bocsánat...

jövő héten kétes, hogy tudok-e részt írni, mert szerintem nem lesz netünk. remélem ez a hét tényleg elveszi minden rosszkedvemet (: drukkoljatok!

vigyázzatok magatokra, és ne essetek ebbe a hibába, mint én :S

pusszantás mindenkinek 

s t a r b u c k s 

        szeretem ennek a számnak a szövegét. na meg Taylort is :)

 

 

 

2009. aug. 31. 20:15 - írta starbucks

szerbusztok drágák :]

megint nem írok túl hosszú bevezetést. csak annyit, hogy nem tudom, suliidőben mikor tudok majd írni :S valószínűleg ritkán... előre is ezer bocsánat. igyekezni fogok nagyon ;)

aztán mindenkinek jó sulikezdést és vigyázzatok magatokra ebben az évben is :)

valamiért megfogytak a kommentek :( pedig én mindig örülök nekik!! kérlek, írjatok, és ha tetszett az irományom, nyugodtan mutassátok meg másoknak is :P

sok pusszantás és píííísz

s t a r b u c k s 

 

 

 

 

8. fejezet

Kopogtatást hallok. Nem, én ugyan nem állok fel, biztos csak Winnie az, és megint azt akarja, hogy egyek valamit.

-          Emily, nagyon szépen kérlek egyél pár falatot, ettől semmi sem lesz jobb, ha éhezteted magad – hát nem megmondtam?! Etetni akar. Ahhoz meg semmi kedvem. Sőt, úgy őszintén megmondva, az égvilágon semmihez nincs kedvem. Még élni sem. Mindent, amit csak lehetséges, elrontottam. Vagyis hát nem egyedül, de 50%-ban az én hibám volt.

-          Kösz, nem. Jól érzem magam így is – szóltam ki, majd hallottam Winnie távolodó lépteit. Lassan csak megunja, hogy állandóan idejön ezzel a szöveggel.

Úgyis csak sírok és alszom napok óta. Nagyon fáj erről beszélni, de azért elmondom, mi is a helyzet. Miután ellöktem magamtól Joe-t a csókja után, azonnal kirohantam a fürdőszobából és otthagytam ledermedten a „barátomat”. Berontottam a nappaliba és gyorsan felvettem a cuccaim, a sírással küszködtem. Képtelen voltam felfogni az egész helyzetet, és olyan érzésem volt, mintha valami nagy bűnt követtem el. Addigra már Joe is feleszmélt és utánam jött. Már a lifthez tartottam.

-          Emily, tudom, hogy hatalmas baromság volt tőlem ez az egész. Mindig elrontok mindent. Én megértem, ha most el akarsz menni, de kérlek, maradjunk barátok. Ígérem, többé nem fog előfordulni ilyesmi – eddig csak loholt mögöttem, de most elkapta a karom és szembefordított magával. Csalódottan és szomorúan néztem fel rá.

-          Igazán azt hiszed, hogy ez lehetséges? Mert sajnos az én részemről ez elképzelhetetlen. Úgy gondoltam rád, mint barátra, nem is éreztem ennél többet, hiszen nem tudok rólad sokat. Te viszont rögtön felbolygattál mindent, és játszottál az érzelmeimmel. Ez nekem sok, Joe. Kérlek, felejtsük el egymást, mintha soha nem is tudtunk volna a másikról. Ha tényleg szeretsz, képes vagy elengedni.

Hátat fordítottam neki, ő pedig többé nem jött utánam. Ott maradt földbe gyökerezett lábakkal és csak figyelte a liftben eltűnő alakom. Hamar fogtam is egy taxit és hazaszáguldottam. Végigsírtam az egész utat. Otthon aztán Winnie mindent tudni akart, de képtelen voltam beszélni. Csak annyit nyögtem ki, hogy később mindent elmondok, majd berohantam a szobámba, és úgy ahogy voltam, odazuhantam az ágyra. Órákon keresztül csak sírtam és sírtam közben pedig utáltam magamat. Miért kellett nekem belemennem ebbe az egészbe? Hagytam, hogy Joe irányítson, pedig nem érzek iránta szerelmet. És ezzel tönkrement a barátságunk, teljesen vége. Mert én így nem tudnék már ugyanolyan fesztelen lenni mellette, folyton eszembe jutna ez a dolog, és nem tudnék Joeban igazán bízni. Iszonyatos ez az érzés.

Ez 3 napja történt. Azóta ugyanolyan lesújtva érzem magam, semmihez nincs kedvem és suliba sem mentem be, beteget jelentettem. Enni nincs kedvem, beszélgetni se nagyon. Winnienek elmeséltem mindent, ő nagyon megértő volt velem. Persze úgy gondolja, hogy túl kéne magam tenni ezen, és szerinte egy picit túlreagáltam a dolgot, azaz nyugodtan maradhatnánk barátok Joeval. De ez ellen hevesen tiltakoztam. Felhívtam anyát is, de neki nem beszéltem erről a dologról. Ő még nem is igazán hallott Joeról, ezért valószínű nem érintené túl jól, ha máris egy ilyen hírrel fogadnám. Csak annyit mondtam, hogy sajnos lebetegedtem (ami nem is teljes hazugság, hiszen tényleg betegnek nézek ki, és úgy is érzem magam) és megkértem, küldjön apa egy orvosi igazolást erre a hétre. Próbáltam nem kimutatni, hogy igazából lelki bajom van és meséltem pár dolgot a suliról. Szerencsére még anya éles eszén is túl tudtam járni, és nem jött rá, hogy mennyire magam alatt vagyok.

Ma alig aludtam valamit, állandóan rossz álmokra ébredtem, egyszer pedig azon kaptam magam, hogy kiabálok álmomban. Teljesen le voltam izzadva és zihált a mellem. Winnie 2 percre rá ott is állt az ajtómban, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Annyit mondtam hogy igen, csak egy rossz álom volt.

Reggel megint arra ébredtem, hogy rezeg a telefonom. Azonnal felkaptam, mert azt reméltem, hogy Joe küldött SMS-t. Természetesen nem ő volt, csak Winnie üzent, hogy kirakott nekem ennivalót és legyek szíves enni. Nem is tudom miért várok arra, hogy Joe üzen. Hiszen én kértem, sőt utasítottam, hogy tegyünk pontot a barátságunk végére. Mégis… minden nap azt várom, hogy küld egy SMS-t vagy felhív. Hogy legalább mindent megbeszéljünk és ne ilyen csúnyán legyen vége mindennek. Persze azt is tudom, hogy ez sem lenne jobb, mert akkor megint meg akarnánk próbálni az egészet elölről. De valahogy lenyugodna a szívem és sikerülne végleg lezárni a dolgot.

Ahogy kihevertem, hogy nem Joe küldött SMS-t, úgy éreztem, ma már picit jobban vagyok. Hirtelen kedvem támadt enni is. Kimentem a konyhába, ahol ott volt a dzsem és a vaj, a piritó mellett meg a piritósnak való kenyér. Édes Winnie, nem is tudom mit kezdenék nélküle. Miközben elkezdtem enni, benyomtam a tv-t. Már napok óta nem is jutottam hírekhez. Leültem a kis konyhaasztalhoz és mohón enni kezdtem. Közben következtek a sztárhírek.

„ Mint már említettük többször is, a napokban Joe Jonas eltünt. 2 napon keresztül semmit nem tudott róla a világ. Nos, tegnap éjjel elég rossz állapotban találtak rá, amint egy felkapott bárból kikecmereg. A hírek szerint már nem volt olyan részeg, de valószínűleg elég sokat ihatott az elmúlt 2 nap alatt. Megkérdezésünkre annyit mondott: „Nem akarok beszélni a történtekről, a magánéletemet nem szeretném kiteregetni egyetlen lapnak, tvnek, vagy rádiónak sem.”

Erre a hírre megállt a falat a számban. Úristen! Hiszen én hajszoltam ebbe bele Joet. Édes Istenem, ki tudja mit tett magával. Hogy én erre mért nem gondoltam?!

Rettentően mérges lettem magamra. Én csak itt várom, hogy ő jelentkezzen, miközben én nem teszek semmit, csak fekszem és sajnálom magam. Szörnyen önző vagyok.

Nem törődtem semmivel. Tudtam, hogy Joe biztosan otthon lesz ezek után, úgyhogy felkaptam valami ruhát, magamhoz vettem egy kis pénzt és rohantam is egy taxiért. Nagyon nagyon aggódtam.

Fél órán belül kiszálltam a már ismert helyen, a luxuslakások negyedében. Emlékeztem, hogy Joe legfelül lakik, de nem voltam 100%-ig biztos, hogy melyik lakásban. Fel kell hívnom…

Kicsöng, kicsöng, kicsöng, kicsöng… ha nem veszi fel, nem tudom mit csinálok. Kicsöng, kicsöng.

-          Igen? Ki az? – hallottam meg végre Joe rettentően fáradt és szomorú hangját.

-          Én vagyok az, Emily. Kérlek, nyisd ki nekem a lakásod ajtaját, egy percen belül ott vagyok nálad.

-          Emily? Az lehetetlen, ő utál. Biztos csak valami angyal vagy – Joe teljesen lemondó hangon beszélt. Úristen, hogy lehettem vele ennyire gonosz, tönkreteszem ezzel.

-          Nem, Joe, nem vagyok angyal, tényleg Emily vagyok, az igazi.

Ebben a pillanatban szálltam ki a liftből és láttam amint Joe megjelenik az egyik lakás ajtajában. Iszonyatos állapotban volt, azonnal odarohantam és megöleltem. Ő még mindig hitetlenül szorongatta a telefont és ismételgette.

-          Az lehetetlen, az lehetetlen.

Közben bevittem a lakáson belülre és lefektettem egy ágyra. Ki volt merülve és betegnek tűnt.

-          Most már itt vagyok, Joe. Nem megyek el. Te csak pihenj és próbálj meg elaludni.

Óvatosan simogattam a homlokát, ami égett a láztól. Sírni tudtam volna, ordítani, hogy milyen szörnyű vagyok.

-          Itt maradok. Ccss-csss, aludj csak.

És Joe, mint később megtudtam, 3 nap után most először elaludt.

 

2009. aug. 28. 22:56 - írta starbucks

hali :D

csak gyorsan az új rész, mert tényleg mennem kell!!

pussz, kommenteket légyszi *-*

7. fejezet

Még csak délután 5 óra van, én pedig már hulla vagyok. Nem gondoltam volna, de egy gyerek felér akár egy egész hadsereggel. Egy rossz mozdulat és rádveti magát, vagy ha épp van egy nyugodt perced, a következőben már jön is, hogy játszatok lovacskásat… Kész kiképzés!

Egyébként úgy kezdődött az egész, hogy Joe a kávézóban finoman megkért, hogy segítsek. Persze, visszautasítottam, lévén nekem erre nincs időm. Szerintem sejthetitek erre Joenak mi volt a válasza: „És még te nevezed magad a barátomnak? Ez így elég erős, kedves Emily. Legalább egy kis segítségre vártam, de nem, te rögtön visszautasítasz. Hát ennyit rólad, édes.” Ezek után pedig bevágta a flegma fejet. Most mondhattok akármit, tudom, hogy hülyeség volt, de hirtelen annyira belém nyilallt a dolog, hogy esetleg elveszítem Joet, Winnien kívül az egyetlen barátomat, hogy belementem a dologba, és megígértem, hogy segíteni fogok Frankie szórakoztatásában. Na ne félj, erre aztán már semmi flegmaság meg aggodalom nem volt az arcán. Inkább… nem is tudom… olyan zsiványos lett. Ha tudtam volna…!!

Miután ezt megbeszéltük, visszasiettünk a suliba, mert már el is rohant az a 2 szabad óra, amit nem is nevezhetünk túlzottan ’szabadnak’. Még 3 előadás volt vissza, Joeval közben nem igazán beszéltünk, legalábbis én nem beszéltem, mert elhatároztam, hogy figyelni fogok. Mondjuk ez nem volt könnyű, úgy hogy közben a padtársad ott idegeskedik melletted, hogy miért tanulunk ennyi hülyeséget. Megpróbáltam nem Joera, hanem a tanárra figyelni, ami kisebb nagyobb sikerekkel ment. Aztán vééégre befejeződtek az órák. Megint próbáltam bevetni az elmeneküléses dolgot, de Joe most még gyorsabb volt, és már az ajtónál nyakon csípett. „Megbeszéltük, hogy barátok vagyunk, és hogy segíteni fogsz. Úgyhogy most szépen visszajössz, megvársz, és az én kocsimmal elmegyünk Frankiért.” És ismét kiült az arcára a sunyi mosoly. Nekem meg olyan leüthetnékem támadt, a nap folyamán már vagy századszorra.

Nagyjából 1 órakor fel is vettük Frankiet Kevin házánál (inkább nevezném palotának). Joe azt mondta legközelebb nekem is ki kell szállnom, mert be akar mutatni Kevnek meg Danielle-nek, mivel most nem voltam hajlandó bemenni vele. Nem is értem, miért is kéne..?!

Egyébként, nem túl fontos dolog, de azért megjegyzem, hogy Joe nagyjából úgy vezet mint egy őrült, de legalábbis mint aki részeg. Útközben becsuktam a szemem, és csak időnként hátrasandítottam, vajon Frankie is ilyen szörnyen érzi-e magát. De nem, a kissrác önfeledten viháncolt és ide-oda dőlt az autóban, miközben Joenak mesélte, hogy Kevin kisfia megevett egy hangyát. Nekem ennyi elég is volt, talán inkább sok is, újra előrefordultam, és addig imádkoztam, hogy ne balesetezzünk, míg az autó végleg meg nem állt egy nagy, földalatti garázsban, és Joe le nem állította az autót. Frankie már kis is pattant az ajtón, mialatt én még mindig csak ültem ott kővé dermedve, amikor Joe végre észrevette, hogy nincs minden teljesen rendben.

-         Úristen Emily, mi a baj? – rázta meg a vállam Joe, mert én még mindig egy hibernált oszlophoz hasonlítottam, nem pedig élő emberhez.

-         Igazán semmi vész. Mindösszesen csak annyi, hogy összeszartam magam a 20 perces úton, amíg Kevintől idáig elértünk – csak a fejemet fordítottam felé, és olyan szemekkel néztem rá, mintha a poklot is megjártam volna. Erre pedig mit kapok? Joe önfeledten nevet, inkább mondanám azt: röhög. Leütöm, leütöm!!

-         Ne haragudj – vigyorog még mindig – nem gondoltam, hogy te ilyen ártatlan sofőr vagy, aki minden közlekedési szabályt betart, és még soha nem ment 120-nál gyorsabban – és továbbra is kacag.

-         Én nem tartom ilyen viccesnek ezt, Joe. Mert az oké, hogy én még úgy ahogy túlélek egy utazást veled, de igazán gondolhatnál a 10 éves öcsikédre is, akinek még ott a tojáshéj a fenekén, és ha bármi baja esik, téged tesznek érte felelőssé. Ezen elgondolkodtál már kedves gigahíresség? – nagyon szemrehányóan néztem rá, mert tényleg átfutott az agyamon, hogy esetleg Frankie kirepül az ablakon.

-         Túl görcsös vagy, Emily. Ne aggódj már ennyit, tudom mit csinálok. Mindig is így vezettem, és még egyszer sem volt balesetem. Kérlek, lazíts picit. Ha Frankie végigröhögi az utat, és picit sem aggódik, akkor te miért izgulod magad halálra? – Joe már nem nevetett. Úgy tűnik, nem hatotta meg a beszédem, inkább az én lelki állapotomért kezdett aggódni.

-         Rendben, inkább hagyjuk az egészet. Talán majd ha vérző fejjel veszed ki a kocsiból Frankiet, komolyabban fogsz venni. De remélem, eddig nem kell várni.

Joe megrázta a fejét, aztán mindketten kiszálltunk a kocsiból, és Frankie után indultunk.

Szerencsére elég hamar megnyugodtam. Ebben talán közrejátszott Joe óriási luxuslakása is, amiben szinte minden volt, amit csak megkívántam. És hál Isten, Joe megengedte, hogy bármit használjak, mert szerintem még mindig attól félt, hogy nincs minden rendben a lelkemmel. Sajnos nem tartott túl sokáig ez a kis hetedik mennyország. Frankienek eszébe jutott, hogy ő játszani akar valamit. Joe meg erre, bunkó módon fogta magát, és felszívódott vagy fél órára, olyan ürüggyel, hogy hoz valami kaját. Azt hittem megpukkadok mérgemben, de tudtam, kénytelen leszek játszani Frankievel.

Egy ideig playstation-öztünk, de mivel én szörnyű játékos vagyok (nem is tudom mit várt Frankie egy lánytól…?!), inkább abba is hagytuk. Gondoltam, hogy na akkor én most picit pihenek, hiszen még arra nem is volt időm, de amint ledobtam magam egy hatalmas kanapére, Frankie rám vetette magát és vagy fél órás harc következett. Nagyjából a csata felénél betoppant Joe, de ahelyett, hogy rajtam segített volna, szövetkezett öccsével, így már ketten próbáltak halálra csikizni.

Fél 3 körül én már teljesen kipurcantam, és felhívtam Winniet, hogy mit csináljak 2 teljesen elmebeteg fiúval. Csak azt a tanácsot tudta adni, hogy keressek nekik a tv-ben valami kosármeccset vagy hasonlót, azzal talán ellesznek 1- másfél óráig. Rögtön rohantam is tv-hez, de 4 óráig sajnos egyetlen érdekes meccs sem volt várható. Egy darabig még szórakoztattam őket, aztán fél 4 körül feladtam, és megmondtam Joenak, hogy engem nem érdekel az sem, ha ezentúl utálni fog, de most már igazán csináljon valamit ő az öccsével, engem meg hagyjanak pihenni. Meg sem vártam, hogy mit válaszol, fogtam magam, és egy párnával a kezemben elfeküdtem az egyik nagy ágyon a nappaliban.

Körülbelül háromnegyed óra múlva arra ébredtem, hogy Frankie ráugrott a hasamra és azt kiabálta, hogy: „Emily!!!! Kezdődik a meccs, hozzál nekünk valami kaját!” Eközben pedig lóbálta a kezében a párnát, ami az előbb még a fejem alatt volt. Felálltam, hogy átadjam a helyet a tv-zőknek, és akkor megláttam, hogy mit műveltek ezek ketten, míg én aludtam. Óriási rendetlenség volt, ruha és párnakupacok egymás hegyén, néhány üres kólásüveg, chipseszacskók és annak maradékai a szobákban. Egy robbantás helyszíne jobban nézhet ki, mint ez…

Elkezdtem feltakarítani a romokat, habár senki nem kért meg rá, de tudtam, hogy Joe úgy sem fogja megcsinálni, viszont nem élhet ekkora koszban, amíg újra nem jön a takarítónője. Közben az ifjú titánok már nekiálltak a meccsnézésnek, ezért aztán rögtön küldtek is egy újabb adat chipsért, Joe meg persze sört is kért. Erősen elgondolkodtam azon, vajon hogy lehetnek ilyen vékonyak, ha ennyit zabálnak? De aztán nem kérdeztem meg, így is épp elég mérges voltam Joera, hogy ilyen csúnyán elbánt velem.

Valamennyire felsöpörtem, a szemetet felszedtem, a ruhákat meg elvittem a mosókonyhába, hogy elindítsak egy mosást. Kezdtem úgy érezni, én lettem a házi szolga és a szórakoztató központ is egyben.

Szóval most itt tartok, 5 óra van, én meg válogatom szét a színeseket a fehéreket meg a feketéket. Olyan hipermodern mosókonyhája van Joenak, hogy még beépített hangfal is van, úgyhogy beraktam valamit, amit épp találtam. Nagyon fáradt voltam, így inkább lehajítottam a földre a maradék ruhát és nagy lendülettel ráfeküdtem a kupacra. Csak hallgattam a zenét csukott szemmel, próbáltam kiverni a fejemből ezt a fárasztó délutánt. Persze a gonosz kis gondolat odalappangott az agyamba, hogy vajon Joenak mire jó ez. Mármint… én azt hittem, tényleg barátok lehetünk, de véleményem szerint egy barát nem takarítónőnek nézi a másikat. És bizony, őszintén megvallva rosszul esett, hogy így viselkedett, és nem találtam rá a magyarázatot. Azt gondoltam kihasznál. Ez a gondolat nagyon mellbe vágott.

-         Hahó Emily! Hát te meg elaludtál? – a hang olyan váratlanul ért, hogy azonnal felpattantam a ruhakupacról és folytattam a munkát, olyan gyorsasággal, mintha a gazdám rossz tetten ért volna. Pedig csak Joe volt az, az állítólagos barátom.

-         Nem, képzeld. Mindösszesen annyi történt, hogy teljesen kikészültem, és úgy érzem magam, mint aki diákból és barátból átcsapott mindenesnek Joe Jonas házánál. Teljesen kimerültem, és emellett még te is betoppantál mikor épp volt egy kis időm pihenni – a hangom eléggé mérges volt és elkeseredett.

Joe először nem válaszolt semmit. Odajött mellém és segített szétválogatni a ruhákat. Percekig szótlanul álltunk, csak a kezünk járt. Tudtam volna mit mondani, sőt, inkább ordítani tudtam volna, hogy mit akart ő ezzel az egésszel, de nem, inkább visszafogtam magam, most az egyszer. Azt akartam, hogy magától mondja el.

-         Elindítom a mosást – mondtuk teljesen egyszerre Joeval, és mindketten odahajoltunk a mosógéphez. Rögtön elkaptuk a fejünket, és ahogy felálltunk, ott voltunk egymástól néhány centire. Vizslattam Joe tekintetét, vajon mit tudok belőle kiolvasni, de semmi. Most az egész arca olyan kedvesnek és ártatlannak tűnt, sehol a már ismert zsivány tekintet.

-         Emily… én tényleg, én… nincs rá normális magyarázat, hogy miért viselkedtem így. De komolyan, nem akartam ezt, nem akartalak megbántani. Csak próbára akartalak tenni, hogy vajon mennyire bírod a gyűrődést, mert… na mindegy, már látom, hogy hülyeség volt és…

-         Ne Joe, inkább ne magyarázkodj. Nem javítasz a helyzeteden. Talán egyszer, valamikor megbocsátom, hogy így viselkedtél, de megérteni soha nem foglak, mert ezt nem lehet. Alig ismerjük egymást, és te rögtön kihasználtál. Joe, értsd meg, ez nem barátság, inkább felejtsük el az egészet, hagyjuk békén egymást… - elfordítottam a fejem, azzal a céllal, hogy befejezem, amit elkezdtem, majd távozom Joe lakásáról. De Joe visszafordította az arcom maga felé és még közelebb húzta. Nem engedte, hogy elforduljak.

-         Kérlek, ne mondd ezt, Emily, én nem bírom ki nélküled, fogd már fel! Ne szólj közbe, ne mondj semmit. Csak szeretni akarlak, nem érdekel, hogy alig ismerlek.

Mindkét kezével megfogta az arcom és elkezdte húzni maga felé. Becsuktam a szemeim, hagytam, hadd tegye amit akar, és legalább egy percre még szerethessük egymást. Ahogy összeértek az ajkaink, magával ragadott a forróság, és ismét olyasmit éreztem, mint amit Kolimnál, jó régen. Úgy tűnt, Joe szintén így érez, de őt tényleg nem érdekelte semmi más. Magához húzott teljesen, és olyan hevesen csókolni kezdett, hogy olyat én még nem éltem át. Mámorító érzés volt, ahogy Joe harapdálta az ajkam, majd a nyakam. A keze a pólóm alatt kötött ki, simogatta a hátam, a hasam és egyre feljebb ment. Kezdtem én is teljesen lázba jönni és egyre nagyobb hévvel csókoltam vissza. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de nem akartam abbahagyni, és nem tudtam miért. Hiszen nem vagyok szerelmes Joeba!

Ő közben elkezdett a fal felé tolni, simogatta a nyakam. Éreztem, hogy ez túl sok lesz, és nem fogunk tudni megállni…

- Elég!! – kiáltottam fel.

 

 

2009. aug. 27. 17:03 - írta starbucks

hello-bello =)

tudoooom, hogy előbbre ígértem részt, de komolyan, mikor azt hiszem, hogy most épp nincs dolgom, akkor kiderül, hogy tankönyvekért kell menni, vagy grillpartyra megyünk, esetleg uccsókat fürdeni a Balcsiban... szóval mindig közbejön valami, és így nehéz jó részt összehozni :/ Ez a mostani sem nekem tetszik túlzottan, dehát legalább alkottam valamit (: Nyugodtan meg lehet majd kritikázni, tudom, hogy nagyon lassan halad a cselekmény, és alig történik valami, de sajnos én egy ilyen típus vagyok, és ígérem, lesz izgalmasabb rész is ;)

s t a r b u c k s

 

 

 6. fejezet

-         Szia Joeee!!!!!!

Az előbb említett kissrác kihúzta magát anyukája szorításából és fénysebességgel tartott egyenesen Joe felé. És ím, becsapódott a mi kis bombánk, Joe hasa és a fiú keze barátságos találkozásban részesültek, miközben Joe elég fájdalmas kiáltást hallatott, körülbelül olyat, mint mikor hányni kezdesz. Vicces látvány volt.

- Ennél azért kellemesebb találkozásra számítottam... - mondta Joe szinte elhalóan, a hasát szorongatva. Eközben odaért a gondos anyuka is, Denise.

- Frankie!! Mondtam, hogy Joe nem a szobádban álló kanapé, akit püfölni lehet - nézett rá kisfiára.

- Háááát, pedig hasonlít rá - mosolygott gúnyosan Frankie, amiért egy fejenvágást kapott hátulról. Természetesen Joetól.
Persze ezalatt Denise már kezelésbe is vette "pici fiát" (azaz óriásbébi Joe-t), és megnézte az őt ért ütés helyét.

- Nincs itt semmi Joe, csak kicsit piros a helye. De hát tudod milyen Frankie, így mutatja ki, hogy szeret - mosolygott elnézően Denise, de persze Joe még mindig nagyon bosszúálló tekintettel nézett az öccsére.
Elég nevetségesen nézett ki ez a kis családi "idill", amint Denise szeretettel mosolyog legkisebb fiára, Frankie pedig picit talán álszentül néz fel rá, de időnként sunyi mosolyt ereszt meg Joe felé. Joe pedig még mindig olyan arcot vág, hogy "ezt még visszakapod öcskös". Nekem soha nem volt nagy családom, csak egy bátyám, aki 4 évvel idősebb volt nálam, és soha nem szegültem szembe vele. Joe pedig 3 fiútestvérrel is rendelkezik. Számomra ez mennyeinek tűnt, ez a nagy család, mindig van valami dráma. De úgy tűnt, Joet ez inkább már idegesíti néha, például most.

- ...Egyébként nem akarod bemutatni nekem a lányt, akivel kávézol? - Mrs. Jonas már percek óta mondta a magáét, Joet kérdezgette az egyetemről, ő mesélt az otthon történtekről, megtudakolta, hogy Joe kitakarította-e már a szobáját, és hogy ugye nem hamburgert eszik egész nap. Viszont az előbbi mondatra már én is felfigyeltem, és érdeklődve néztem Joera, vajon mit fog mondani, pontosan ki is vagyok én. Hiszen épp azt akartuk megbeszélni ma. Mik is vagyunk mi egymásnak...?

- őőőő, ja bocsi. Hát ő Emily, az egyik csoporttársam és barátom - Joe végre erőt vett magán, elengedte sajgó hasát, és felállt a bemutatáshoz. Én úgyszintén.

- Örülök nagyon, Mrs. Jonas. Emily Redway a nevem – mosolyogtam, míg kezet ráztunk.

- Én is, Emily. Denise vagyok, és nyugodtan szólíts is annak. Fiatalnak érzem még magam a magázáshoz - nagyot kacsintott, és én rögtön tudtam, hogy Joenak hatalmas mázlija van az anyukájával.

- És egyébként miért is jöttetek? - kérdezett végre rá Joe, miután rendelt Denise-nek és Frankienek valamit. Megállapítottam, hogy ez nagyon udvarias volt tőle. - Gondolom nem azért, hogy megtudd, kimostam-e az elmúlt 2 napban az alsónadrágjaimat.

- Jól látod a dolgokat. Nem is akarom húzni az agyad Joe, ismerlek annyira, hogy tudjam, ezzel nem megyek sokra. Arról van szó, hogy Frankiet 2 hétre nálad hagynám. Ne, ne szólj közbe, látom, hogy máris ellenkezni akarsz – és tényleg, Joe már nyitotta is volna a száját, de anyukája szinte felülkerekedett rajta, és Joe bűnbánóan kifújta a levegőt, hogy tovább hallgassa Denise-t

– Azt szerettem volna, hogy velem és Kevinnel jöjjön, de sajnos ez nem megoldható. Inkább nem mondok semmilyen megjegyzést a konferencia szervezőire, de a lényeg, hogy nagyon szerencsétlenül oldották meg a programokat, és ezért semmi lehetőség rá, hogy gyereket magával vigyen az ember – Denise rosszallóan ingatta a fejét, olyan tipikus „látszik, hogy a szervezőknek nincs kisgyereke” fejet vágott.

-         Anya, ezt eddig mind meg is értem, de nem lehetne mondjuk Kevinre bízni, vagy Nickre?? Én komolyan, nagyon szeretem Frankiet, már úgy általában, de itt vagyok az egyetem kezdetén, nekem erre nincsen időm, hogy egész nap lefoglaljam őt.

-         Drágám, már hogy gondoltad, hogy Kevinre rábízhatom? Éppen elég neki Josh, olyan eleven kisfiú, hogy 10 perc alatt teljesen lefárasztja az embert. Nick pedig, ha nem emlékeznél, éppen szólóturnén van. Azt hiszem, mégsem akarhatod, hogy odaküldjem a nyakára Frankiet. Édesem, csak 2 hétről van szó és Frankie egyáltalán nem olyan fárasztó, mint azt te gondolod. Ha a Playstation 2 ott van a közelben, akkor ő már elvan, tudod jól. És abban a lakásban, amit vettél bőven elfértek ketten.

-         Jó, rendben, elvállalom. Sok más választásom nincsen – húzta el a száját Joe.

-         Ezt jól mondod – mosolygott elégedetten Denise – Egyébként Kevin délelőttönként elviszi majd Frankiet hozzájuk, mert én nem akarom, hogy egyedül legyen szegény gyerek abban a nagy lakásodban. Majd hozd el őt onnan, amikor jössz haza, rendben?

-         És miért nem maradhatna akkor egész napra ott? – nézett könyörögve Joe.

-         Nem, Joe, értsd meg, nem akarom Kevint még ezzel is terhelni. Nap közben még elvan 2 fiúval is, de most kezdte az apaságot, nincs ideje este még Frankiere is figyelni. Nem nem, hozd csak szépen el magadhoz, és töltsétek együtt a délutánokat.

-         Oké – sóhajtott Joe, végleg beleegyezve az ügybe.

-         Hát akkor szerintem mi megyünk is – pattant fel Denise és már kereste is tekintetével Frankiet, aki a beszélgetés alatt átpártolt a pultos lányhoz egy kis társalgásra – Frankie, gyere, indulnunk kell. Felvisszük a cuccaidat Joe lakásába, most vele leszel 2 hétig.

Frankie elköszönt a lánytól, aki az alig 10 éves kisfiú aláírását szorongatta (legalább 18 éves volt, ha nem több) és odaugrált anyukájához.

-         Hűű, az jó lesz – vigyorgott angyalian, majd ravasz mosolyt küldött Joenak, aki picit aggódva nézett maga elé. Nem igazán értettem, miért fél ennyire. Nem lehet olyan nehéz lekötni egy 10 éves gyereket, főleg nem ha az az ember öccse.

-         Bizony, jó lesz kicsim. Na gyere, köszönj el Emilytől.

Odalépett hozzám a kis páros, majd Frankie kezet fogott velem, de olyan arcot vágott hozzá, mintha legalábbis ő lenne az amerikai elnök. Erre én felnevettem, de aztán feltűnt, hogy Frankie eléggé meglepődve néz rám, gondolom nem tudta, mi olyan vicces. Gyorsan abba is hagytam, és ugyanolyan komolysággal kezet fogtam vele. Aztán Denise is odalépett hozzám, a szeméből kiolvastam, hogy ő tudja, mi volt olyan vicces.

-         A mi kis Frankienk már csak ilyen – súgta oda a fülembe, amikor elbúcsúztunk, majd hangosabban folytatta – remélem, még találkozunk, Emily. Aztán figyelj oda erre az őrültre itt előtted, és szólj, ha hülyeséget csinálna – kacsintott, aztán Joera pillantott.

-         Nagyon vicces anya! Semmi szükségem testőrre – horkant fel Joe.

-         Szó sincs róla, hogy a testőröd vagyok. Csak figyelek rá, hogy ne kerülj bajba – ravaszul Joera csillant a szemem. Végre egyszer én kerekedtem felül!

Denise odament nagyobbik fiához, majd megölelték egymást. Joe még utoljára megígérte, hogy ki fogja mosatni Frankie ruháit is, és hogy nem fognak egész éjjel filmet nézni, és természetesen Frankie minden hétköznap 10-re már ágyban lesz.

-         Nemsokára találkozunk, Joe – integetett Frankie bátyjának.

-         Azt garantálom – végre Joe is újra mosolygott, és úgy  tűnt nem aggódik. Biztos leesett neki, hogy simán ellesz az öccsével, hiszen mindketten Playstation kockák, ezen kívül Frankievel mindenki jól kijön, főleg Joe,ugyanis ők a Jonas családban a hülyeség nagymesterei.

Anya és kisfia kiléptek a kávézó ajtaján, mi pedig ismét kettesben maradtunk Joeval, vagy inkább mondhatnám, a nap folyamán majdnem először. Joe vigyorogni kezdett.

-         Mi olyan vicces, Joe uraság? – kérdeztem viccelődve, de kicsit gyanakvóan

-         Óó, semmi. Csak eszembe jutott, hogy a barátok mindenben segíteni szoktak egymásnak – és még szélesebb mosolyra húzódott a szája.

 

 

 

2009. aug. 23. 20:02 - írta starbucks

köszöntelek titeket innen jó messziről, kedvesek :)

megvan az oka, hogy miért is írtam: "üdv a holdól". el is mondom miért, de csak röviden, ha pedig nem érdekel, akkor monitor jobb felső sarkában az iksz-re katt ;) 

szóval az elmúlt 1 héten, hát.. a legjobban megfogalmazva szinte mindenfélét csináltam :D és nem a való világban éltem :P legnagyobbrészt a balcsiban úszkáltam és lubickoltam, majd pedig a parton süttettem a hasikám, aminek eredményére szép kis színem lett :) és most meg lehet támadni, hogy perszee, pedig balatoni gyerek vagyok, nem igaz hogy nem tudtam részt írni, hiszen egész nyáron kint feküdhettem volna, és szénné égethettem volna magam. de ez bizony nem áll helyt, mert a legnagyobb részt nem is voltam itthon... tehát be kellett már pótolnom. ezen kívül nem is itthon voltam, hanem egy másik balatonparti helyiségben (személyes adatokat nem mondok inkább :P)sok-sok-sok másik emberkével, akikkel mindenféle iszonyatjó dolgokat műveltünk. hadd ne soroljam mit. úgyhogy talán elhiszitek, ezek alapján, hogy bizony nem sok másra volt időm, mert minden nap éjjel értem haza, és már reggel 10-kor elmentem. kérlek, ne haragudjatok, hogy addig ilyen nagy kihagyás volt :/

De!

Jövő héten, valamelyik nap, lehetséges hogy kaptok egy részecskét, még így szünet ideje alatt. (Istenem de iszonyatos a tudat, hogy egy hét múlva suli, és 10.-es leszek :|) Addig is kitartás, szavazatokat várom az előző bejegyézhez, és nagyon kiélvezni az utolsó hetet!!!! ;)

pusszanat nektek

s t a r b u c k s